Lisszabon
2025. július 20-27.
2025 nyarán jártam egy Erasmus-tanfolyamon Lisszabonban.
Lisszabon Portugália fővárosa és kb. félmillió lakosával egyben a legnagyobb városa is. Az Atlanti-óceán partján, a Tejo tölcsértorkolatánál, a folyó jobb partján helyezkedik el. A történelmi városnegyedek a város hét dombján helyezkednek el. A város klímája mediterrán, ez Európa egyik legmelegebb fővárosa. Nevének eredete állítólag a föníciai Allis Ubbo, vagyis "biztonságos, barátságos kikötő" elnevezésből származik. Egy másik elmélet szerint az elnevezés a Tejo folyó római hódítás előtti nevével (Lisso vagy Lucio) hozható inkább kapcsolatba.
A város területét az újkőkorszak alatt ibér törzsek népesítették be, a Szent György vár dombjának déli lejtőjén pedig, a mai város központjában (a régészeti leletek alapján) már i.e. 1200-ban egy főníciai kereskedelmi kolónia létezett. A görögök Olissipo-nak nevezték a város Ulysses (Odüsszeusz)legendás ókori görög király után, aki (a monda szerint) azután alapította a várost, hogy elhagyta Tróját. Később a város Felicitas Julia néven a Római Birodalom része lett, majd Ulishbona néven a vizigótok uralma alá került. Az arab hódítók számos mecsetet és lakóépületet emeltek, ekkor készül el a várost körülvevő védőfal is. Alfonz király 1147-ben foglalta vissza az araboktól, majd 1255-ben Lisszabon főváros lett. 1290-ben Lisszabonban alapították meg Portugália első egyetemét, amely 1308-ban Coimbra-ba költözött. A nagy felfedezések korában Lisszabon volt az egyik legfontosabb kikötő, a legelső felfedező utak kezdőpontja, az 1500-as években a világkereskedelem egyik fő központja lett, az 1600-as évekre a világ egyik leggazdagabb városának számított. Ekkor azonban a várost óriási tragédia érte: 1755. november 1-én egy hatalmas (a Richter-skála szerint 9-es erősségű) földrengés, az azt követő szökőár és tűzvész a város mintegy 85%-át romba döntötte, kb. 90.000 ember halálát okozva. A földrengés után azonnal megindult az újjáépítés, Pombal márki tervei alapján modern, szabályos utcahálózattal rendelkező negyedek jöttek létre (pl. a Baixa, vagyis az Alsóváros). A 2. világháborúban Lisszabon semleges, nyitott kikötő volt, megy az USA-ba tartó menekültek (és a kémek) központjává tette. 1998-ban a város (Budapest visszalépése miatt) világkiállítást rendezett, amely kb. 11 millió látogatót vonzott 132 nap alatt. 1992 óta Lisszabon Budapest testvérvárosa..
Július 20.
Délután 3 órakor szálltam le Lisszabonban. Hamar megérkezett a bőrönd, így negyed négykor már a megbeszélt pontnál voltam, ahol a már vártak rám. A booking-nál foglaltam szállást, és mivel elég drága volt, ingyenes transzfert kaptam hozzá a lakásig. Még sohasem vártak táblával a kijáratnál, így megkértem Marco-t, (akinek az volt a dolga, hogy a sofőrhöz kísérjen!), hadd fotózzam le a táblámmal. A sofőrrel egyébként korábban már több üzenetet váltottunk, de kiderült, mégsem ő (Magno volt a neve) visz be a városba, hanem egy Eduardo nevű fickó. Elmagyarázta, hogy Magno-ra kb. 10 percet várnom kellett volna, azt pedig nem akarták, így őt küldték, mert ő éppen itt volt a reptéren.
Nem volt egyszerű megtalálni a szállást, a környéken rengeteg az egyirányú utca, ráadásul "hegynek fel, hegyről le" kellett menni, de végül csak megtaláltuk a meredek Calcada de Sant'Ana utcát a Santana dombon.
Eduardo nagyon rendes volt, megvárta, hogy működik-e a kód, amivel be tudtam menni a házba. Az apartman egy háromszintes ház legfelső emeletén van, rettenetesen meredek és szűk a lépcső, alig bírtam felrángatni a bőröndöt. Egy újabb kód megadásával tudtam kivenni a boxból az apartman kulcsát.
Nagyon kényelmes és tiszta a lakás, van egy fürdőszoba, konyharész, étkezőasztal, kényelmes ágy, fotelek és három utcára néző ablak. A fürdőszoba nagyon furcsán volt megoldva, tulajdonképpen két részből állt: a konyha mögött, egy beugróban volt a mosdó, és innen nyílt egy újabb helyiség, ott volt a zuhanyzó.
Balra a ház, a másodikon a 3 ablak az enyém
A ház bejárata
A padló burkolata
Ott fent van a lakásom!
A lépcső felülnézetből
Itt volt a kulcs
Az ágyam
A három ablakból kettő
Konyha, mögötte a fürdőszoba ajtaja és balra a bejárat
Zuhanyzó
Mosdó, balra a zuhanyzó ajtaja
Kilátás az ablakból, a távolban a Tejo
Kilátás a másik irányba, a hegy teteje felé
Kipakoltam, kicsit pihentem, ettem valamit és egy óra múlva, negyed hatkor, elindultam a várost felfedezni.
A meredek Calcada de Sant'Ana utca egyenesen (na jó, kanyarogva) levezet a Rossio-ra, az egyik központi térre. Hát, kellett a térkép: szűk sikátorokon, éles kanyarokon keresztül vezetett az út, ráadásul annyira lejtett, hogy alig bírtam megállni.
Ez egyébként a Mouraria (vagyis mór negyed), ahol ázsiai, afrikai és arab a lakosság nagy része, az utcánkban legalább 10-10 étterem, bár és kis üzlet volt, láttam szenegáli és nepáli vendéglőt is.
Indulok lefelé a Sant"Ana-n
Száradó ruhák
Néhány perc múlva már le is értem a hegyről, megdöbbentő volt a látvány, ahogy a szűk sikátorok után hirtelen kiértem egy gyönyörű térre, a Largo Sao Domingos-ra. Körben meseszép épületek, szemben velem a Teatro National Dona Maria II., amely 1846-ban épült klasszicista stílusban, de 1964-ben egy tűzvészben teljesen elpusztult, de eredeti formájában felépítették és 1978-ban újra megnyitották. A főbejárata egyébként a Rossio-ra néz, amit én láttam, az a keleti homlokzat.
Jobb kéz felől áll a Palacio de Indepencéncia, vagyis a Függetlenségi Palota gyönyörű vörös épülete, amely a 15. században még az Almada családé volt. Ebben a palotában gyűltek össze 1640-ben a portugál nemesek, hogy megtervezzék a spanyol uralom elleni felkelést. (Bár a térről ez nem látszik, de azt olvastam, ennek a palotának is ugyanolyan alakú kéményei vannak, mint a Királyi Palotának Sintra-ban.)
Largo Sao Domingos, szemben a színház oldala
Palacio de Independéncia
A tér keleti oldalán áll a névadó templom, az Igreja de Sao Domingos, vagyis a Szent Domonkos templom, amit természetesen megnéztem. (Részletek és több kép itt.)
Igreja de Sao Domingos
Templombelső
Ezután kisétáltam a Rossio-ra (hivatalos neve: Praca Dom Pedro IV.), ami a város egyik központi tere a 13. század óta. A tér körül egykor nemesi paloták és egy kórház is állt, de az 1755-ös földrengés során minden épület megsemmisült, az Almada-palota kivételével. A most látható épületeket már Pombal márki tervezte, a negyed sakktáblaszerű elrendezésével együtt.
Hullámos minta a kövezeten, barokk szökőkutak, (az északi és a déli, amelyek 1889 óta díszítik a teret, és a bájos kis Angyalkút), körben árnyat adó fák és a gyönyörű épületek, a tér közepén pedig a névadó szobra egy magas oszlop tetején. (Az egyik útikönyv szerint a szobor eredetileg Miksa mexikói császárt ábrázolta, de őt időközben kivégezték, a szobor pedig ide került, kicsit átalakították és reménykedtek, hogy senki nem veszi észre.)
Az északi szökőkút, mögötte a színház főhomlokzata
A két ház között a hegy tetején az erőd
A tér délnyugati sarka, középen a Santa Justa lift teteje, jobbra a Carmo templom romjai
Dom Pedro IV.
Az Angyalkút
A déli szökőkút
A tér déli része, balra az Arco do Bandeira boltíve
Szelfi a kúttal
A hullámmintás macskakő
Fent a Carmo romjai
A tér nemcsak a a helyiek és a turisták kedvenc találkozóhelye, hanem fontos közlekedési csomópont is. Én is lementem a metrómegállóba, megnéztem,, mennyibe kerül majd utolsó nap a poggyászmegőrzés és megvettem a napijegyet. (Nagyon megéri, hiszen csak 7 euróba kerül, míg egy metrójegy 1,85, egy buszjegy 2,2, egy villamosjegy 3,2, egy siklójegy 4,2, a Santa Justa lift pedig 6,1 euró.) Mielőtt megvettem, kikérdeztem az információs srácot, türelmesen elmagyarázott mindent, bár az automata használata nem volt egyszerű. (Azért a hétvégére egészen belejöttem.)
Metrómegálló
A poggyászmegőrző tarifái
Ezután elindultam az első "attrakció" felé, amit mindenképpen ki akartam próbálni: Ez a lisszaboniak Eiffel-tornya, a Santa Justa lift. Végigsétáltam a Rua do Carmo-n, megnéztem a Joalharia do Carmo-t, a város egyik legrégebbi ékszerüzletét és már ott is álltam a Santa Justa lift előtt. 1902-ben épült, hétemeletes, 45 méter magas, a Baixa negyedet köti össze a Carmo térrel. Eredetileg gőzgép működtette, de 1807-től elektromos motor hajtja. A tervezője Eiffel tanítványa volt, nem csoda, hogy a fém szerkezet emlékeztet az Eiffel-toronyéra.
Rua do Carmo, háttérben fent a lift felső kijárata
Joalharia do Carmo
Hosszú sor állt a lift előtt, de elég gyorsan haladt. Nekem nem kellett fizetnem, csak az előbb vásárolt napijegyet kellett érvényesíteni, és már suhantunk is fel a magasba. A faborítású fülkében úgy éreztem magam, mintha visszamentem volna az időben! A tetején sajnos nem lehetett jól kilátni, (mindenütt rácsok nehezítették a kilátást), de egy csigalépcső vezetett fel a kilátóteraszra, ezért külön kellett fizetni 5 eurót, de megérte! Csodálatos volt a kilátás a városra, a folyóra, próbáltam felfedezni a város szerkezetét, mi hol van, így fentről már jobban látszottak a magasságkülönbségek (a város hát dombra épült, mint Róma!). Mivel nem sokan fizettek ki még 5 eurót, szinte végi egyedül voltam fent. Amikor végre jött valaki, gyorsan megkértem, hogy fényképezzen le.)
A lift oldalról
Rua Santa Justa, háttérben az erőd
Santa Justa
A lift belsejében
Kilátás a liftből
A kilátóba vezető csigalépcső
Felfelé a lépcsőn
Kilátás a Tajo-ra
A Carmo templom
A Rossio tér
A kilátó tetején
Háttérben a San Jorge erőd
Szelfi a kilátó tetején
A Carmo templom
A kilátóterasz
A csigalépcső teteje
Indulok lefelé
Díszes korlát
A lift felső kijárata
A lift teteje
Közvetlenül a lift mellett áll a da Carmo templom, amely súlyosan megsérült az 1755-ös földrengésben, de nem állították helyre, mint a többit, hanem meghagyták romként. A karmelita templom és a mellette berendezett múzeum már nem volt nyitva, de a templom megmaradt falai így is nagyon hatásosak. Előtte hangulatos kis tér a Largo do Carmo, közepén egy középkori szökőkút, körben mindenütt jacaranda fák és persze rengeteg turista.
A templom déli fala
A templom déli bejárata
Egy megmaradt támpillér
A templom nyugati bejárata
Szökőkút
A múzeum bejárata
Largo do Carmo
Innen továbbsétáltam, megnéztem a Teatro da Trinidade színház vörös épületét (ez a város egyik legrégebbi színháza, 1867-ben épült), végül a Bairro Alto és a Chiada negyed között húzódó Rua do Alecrim-en kötöttem ki. Gyönyörű épületeket láttam, festett homlokzatokkal és a városra jellemző csempedíszítéssel.
Festett homlokzat
Teatro da Trinidade
A színház homlokzata
Rua da Alecrim
Csempedíszítés a homokzaton
Az egyik sarkon egy templomot fedeztem fel és mivel ez még nyitva volt, (pedig már este 7 körül járt az idő), megnéztem. Kiderült, hogy ez az "Olaszok temploma", vagyis az Igreja de Nossa Senhora do Loreto (Loretoi Szűz Mária) templom, amely 1518-ban épült és egyszerű külseje gyönyörűen díszített falakat rejt. (Részletek és több kép itt.)
Loretói Szűz Mária templom
Templombelső
Bár a templom egy utcasarkon áll, de szemben vele egy kis, hangulatos tér található, közepén Luis de Camoes, a portugálok nemzeti költőjének szobra, aki a 16. században élt, halálának napja, június 10-e ma nemzeti ünnep Portugáliában.
Praca Luís de Camoes
Largo Barao de Quintela
Kétéltű busz az Alecrim-en
Jobbra, az egyik mellékutcában egészen véletlenül megpillantottam a Lisszabonba érkező turisták egyik kedvenc fotótémáját (állítólag, mert én egyik útikönyvben sem olvastam róla), a Pink street-et, amely egy középen rózsaszínűre festett utca, esernyőkkel, rengeteg bárral és étteremmel.
Láttam egy boltot is (később aztán többet is a városban), amelynek minden négyzetcentiméterét konzervdobozokból rakták ki, amelyben a portugálok ( egyik) kedvencét, a szardíniát tartósították.
Pink street
Szardínia mindenütt
Végül leértem a partra, előttem a Cais do Sodré állomás, mögötte pedig a Tejo torkolata, a folyón éppen egy hatalmas óceánjáró siklott méltóságteljesen az Atlanti-óceán felé.
Cais do Sodré
A Tejo
Óceánjáró
Közvetlenül a parton áll a Capricciosa nevű olasz pizzéria, úgy döntöttem, itt vacsorázok. A teraszon ültem, néhány méterre a víztől, zöldségkrémlevest és rákkal, gombával, rukkolával, borsóval és szárított paradicsommal készült gnocchit ettem. Nagyon finom volt mindkettő!
Kilátás a teraszról
Vellutata di Verdure
Gnocchi di Gamberi
Vitorlások a Tejo-n
A Capricciosa étterem
Az étterem terasza
Ezután végigsétáltam a parti sétányon, nagy élet volt, fiatalok ültek a padokon (vagy a földön), nézték a naplementét, buliztak, jó volt a hangulat. Közvetlenül a parton áll Almada Negreiros "Emlékezés" (Reminiscéncia) című modern szobra. Végig a baloldalon babakék színű épületegyüttes húzódik a parttal párhuzamosan, benne kormányzati épületek és múzeumok.
Sirályok és bulizó fiatalok
Szelfi a naplementében
Reminiscéncia
A folyóparti sétány
Kormányzati épületek
Jobbra a Nyugati torony
Festett kavicsokból kőszobrok
Homokos folyópart
Ferdy homokállatai
Már fél 9 volt, amikor elértem a Praca do Comércio térre, vele szemben a Cais das Colunas, egy 18. századi móló, amely közvetlenül a földrengés után készült, és a márványlépcsők mellett látható 2 oszlopról kapta a nevét. (A két oszlop Salamon templomának oszlopainak a másolatai.) Itt lépett partra 1957-ben II. Erzsébet angol királynő, amikor a városba látogatott (eredeti filmfelvétel a partralépésről: Royal Reunion Aka Queen In Lisbon (1957) ) és állítólag innen a legszebb a naplemente Lisszabonban.
Caís das Colunas
Szelfi a mólóval
A Praca do Comércio, vagyis a Kereskedők tere, Lisszabon egyik leghíresebb tere. Az 1755-ös földrengés előtt Terreiro do Paco (vagyis Királyi udvar ) volt a neve, mert a tér nyugati oldalán állt a 16. századtól kezdve a királyi palota. Az akkori teret az Escorial építésze tervezte meg. A földrengés után ezt is újratervezték, 1775 óta áll a téren Dom Joao, vagyis I. József király lovasszobra (az uralkodó a tér egyik házának ablakából nézte saját szobrának felavatását). Ma egységes kinézetű, árkádos házak szegélyezik a teret, az északi részén pedig egy óriási diadalív vezet át a Rua Augusta utcára, amely összeköti a folyópartot a város másik fontos terével, a Rossio-val. Először arra gondoltam, én is ezen sétálok haza, de aztán eszembe jutott, hogy van napijegyem, így inkább felszálltam a téren áthaladó 15-ös villamosra, aminek a végállomása a Praca da Figueira-n van. Már a tér előtt néhány méterrel megállt a villamos, úgy tűnt, nem itt szokott, mert senki sem akart leszállni, csak amikor a vezető kijött a fülkéjéből, és szólt, hogy hagyjuk el a járművet. Megtettük.
Praca do Comércio
Szelfi a szoborral
Dom José lovasszobra
A tér északkeleti sarka
A tér északi oldala a diadalívvel
Arco da Rua Augusta
Megjött a villamos
Pillantás a villamosból a Santa Justa liftre
Megérkeztünk!
A Praca da Figueira (vagyis a Fügefa tér) a 16. századig nem is létezett, egy kórház állt ezen a helyen. A kórház a földrengés során megrongálódott, ezért lebontották, a téren pedig sokáig piacot tartottak. 1885-ben egy nagy, fedett piaccsarnokot is építettek itt, de ezt 1949-ben lebontották, ekkor jött létre a ma is látható tér, ahol 1971-ben állították fel I. János bronzból készült lovasszobrát, ami eredetileg a tér közepén állt, de 2000-ben a délnyugati sarokba helyezték át (állítólag azért, hogy a Praca do Comércio felől is látható legyen). A teret egységes, négyemeletes épületek veszik körül, szállodákkal, kávézókkal és boltokkal. Amíg itt voltam, ez volt az egyik kedvenc terem Lisszabonban, általában innen indultam délután a városnéző túráimra és ide is érkeztem meg este. (Kedvenc fotótémám a tér házai fölött a San Jorgé erőd falai!)
A térről csak néhány perc séta a Largo Sao Domingos, ahonnan indul az utca felfelé, a lakásomhoz. Kicsit aggódtam, hogy megtalálom-e az utat visszafelé (lefelé jövet könnyű volt, mindig a víz felé mentem), de aránylag gyorsan hazataláltam. Útközben még bevásároltam egy apró kis élelmiszerboltban, ilyenből jó néhány van az utcánkban, de "rendes" szupermarketet az egy hét alatt egyszer sem láttam. Jól elfáradtam a felfelé kapaszkodásban (tényleg nagyon meredek az utcám!), ráadásul aznap már 8,5 kilométert gyalogoltam, így gyorsan lezuhanyoztam, aztán spanyol és eszperantó, naplóírás és alvás.
Praca da Figueira
Dom Joao lovasszobra, háttérben a domb tetején a San Jorge erőd
Pillantás a Rossio-ra
Largo Sao Domingos
Emelkedik!
Felfelé a Sant'Ana-n
Hazaértem!
Kilátás a lakásból a Tejo felé
... és a hegy irányába
Július 21.
Reggel 7-kor keltem, megreggeliztem és 7.45-kor elindultam az első munkanapomra. A szálloda, ahol a tanfolyamot tartják, az Avenida nevű metróállomás közelében áll, így úgy gondoltam, metróval megyek. Legyalogoltam a Rossio-ra, kiderült, hogy a Rossio állomásból kettő van, az, amelyiken én állok a zöld, az Avenida állomás pedig a kék vonalon van. Elég sok időbe telt, amíg átszálltam, bár mindkét vonalon csak 1-2 megállót utaztam. El is határoztam, délután kipróbálom, van e jobb megoldás ennél. (Volt bizony!)
Reggel az utcánkban
A színház mellett, árnyékban
Itt kellett átszállni
8 óra után néhány perccel érkeztem meg az Avenida megállóhoz. Amikor feljöttem a metróból, egy széles sugárutat láttam, ez az Avenida da Liberdade, ahol középen egy négysávos út vezetett, kétoldalt pedig árnyas sétány a gyalogosoknak, szobrokkal, szökőkutakkal, kis tavakkal és hidakkal: nagyon festői volt, de nem volt időm nézelődni, mert még meg kellett találnom a tanfolyam helyszínét. Először rossz irányba indultam el, de aztán végre megtaláltam a Rua do Salitre-t, amin el kellett indulnom ... felfelé! Kiderült, (ami a kétdimenziós térképen persze nem látszott), hogy ez az utca is egy domb tetejére vezet, így meglehetősen kifulladva értem a szálloda elé.
Simon Bolivar szobra
A szálloda a Rua do Salitre és a Rua Castilho sarkán állt, nagyon modern épület, csupa üveg, a mi termünk az alagsorban volt, de egy kis belső udvarra nyílt, így volt elég fény. Mivel csak néhány nappal a kezdés előtt változtatták meg a helyszínt, így volt egy kis zavar az elején, nem volt elég konnektor a gépeknek, nem volt internet, és elég nehéz volt rávenni a szálloda személyzetét, hogy kapcsolják ki a teremben azt az egyébként nagyon kellemes zenét, ami a szálloda egész területén szólt, de mi a saját szavunkat sem hallottuk tőle. Végül fél 9 helyett 9-kor kezdtünk, de ez senkit sem zavart, végül is délen vagyunk, itt az időpontokat nem veszik olyan szigorúan.
19 fő vett részt a tanfolyamon Magyarországon kívül Spanyolországból, Horvátországból, Romániából, Németországból, Csehországból és Görögországból.
A tanfolyam vezetője, Fatima Campos köszöntött bennünket, megtanultunk néhány alapvető szót portugál nyelven, majd megnéztünk egy angol nyelvű rövidfilmet Lisszabonról. Ezután megbeszéltük, mi lesz a kurzus tematikája és megnéztünk egy gondolatébresztő filmet a mesterséges intelligenciáról.
Számos programmal és appal ismerkedtünk meg (bővebben a tanfolyam szakmai programjáról: itt).
A Canva grafikai tervezőeszköz segítségével mindenki elkészítette a saját portfolióját, fel kellett töltenünk egy fotót, néhány információt az iskolánkról és az osztályunkról, majd (hogy interaktívabb legyen a prezentáció) két igaz és egy hamis állítást magunkról. Ezután mindenki szóban is bemutatta az általa készített oldalt, a többiek pedig megpróbálták kitalálni, melyik állítás a hamis.
Éppen prezentálok
Fél 11 körül tartottunk egy kávészünetet, a szálloda kis harapnivalóval is kedveskedett nekünk, az asztalon örömmel fedeztük fel az egyik legismertebb portugál süteményt a Pastel de nata-t, (többesszáma: Pastéis de nata) vagyis a levelestésztából készült pudingos kosárkát, amelyet a belémi Szent Jeromos kolostor szerzetesei készítettek először. (Állítólag a szerzetesek ruháinak kikeményítésére használt tojásfehérje mellett megmaradt tojássárgáját akarták felhasználni.)
Finomságok
Pastéis de nata
Fél kettőkor végeztünk, úgy döntöttem, hogy nem metróval megyek haza, hiszen légvonalban csak néhány száz méterre lakom innen. (A légvonal szónak most különösen nagy a jelentősége, hiszen a szálloda és a lakásom két különböző domb tetején áll.) Megnéztem a térképet, kiderült, hogy a "hegyemre" egy sikló visz fel, aminek az alsó megállója nincs messze a metrómegállótól, ahová reggel érkeztem. Így legyalogoltam az Avenida da Liberdade-ra, közvetlenül a sarkon áll a spanyol nagykövetség épülete, szemben vele pedig az első világháborúban elesett portugál katonák emlékműve, amelyet 1931-ben állítottak fel itt. Továbbmentem a város felé és a második utcánál balra már meg is láttam a sárga siklót. Kiderült, hogy ez a Lavra nevű sikló, ami ugyanúgy része a lisszaboni tömegközlekedésnek, mint a metró- vagy a buszvonalak. 4,2 euróba kerül egy út, de természetesen erre is érvényes volt a 7 eurós napijegyem. Rendes menetrendje van, csúcsidőben tízpercenként, egyébként pedig negyedóránként jár, el is határoztam, hogy holnap reggel már ezzel jövök "dolgozni". A Lavra egyébként a legrégebbi a főváros siklói közül, már 1884 óta szállítja az utasokat a mindössze 188 méter hosszú (de rettenetesen meredek!!) útvonalon. Néhány percig tartott az út és már meg is érkeztünk a felső állomásra. Útközben nem volt annyira szép a kilátás, egy borzasztóan szűk utcán araszoltunk felfelé, kétoldalt betonfalak, amelyek a házak kertjét óvták a kíváncsi tekintetektől. Középen kicsit kiszélesedett az út, éppen csak annyira, hogy két kocsi elférjen egymás mellett, az egyik felfelé, a másik lefelé közlekedik.
Bár nem tudtam pontosan, hová érkezünk, de úgy éreztem, hogy valahol az utcánk közelében lehetünk. Jól sejtettem, néhány perc múlva már a Sant'Ana utca felső végénél álltam, bevásároltam egy (a tegnapinál kicsit nagyobb) boltban és hazamentem.
Színes ház a szállodával szemben
Rua do Salitre
A spanyol nagykövetség épülete a Solitre és a Libertade sarkán
Az első világháborús emlékmű
Avenida da Liberdade
Színes házak a Liberdade-n
Tuk-tuk, a lisszaboni taxi
A sikló alsó állomása
Lavra sikló
Menetrend
A sikló belseje
Vezetőfülke
Megérkeztünk
A felső állomás
A sikló a felső megállóban
A felső állomás bejárata
Az alternatíva: a lefelé vezető lépcső
Az utcám felső vége
Calcada de Sant'Ana
Tipikus ház az utcában
Kilátás a vízre
Kipakoltam a vásárolt dolgokat, feltöltöttem a telefont és negyed négy után már újra úton voltam. Elindultam lefelé, a metrómegállóban megvettem az újabb napijegyet (vagyis az automatánál rátöltöttem a már meglévő kártyámra). Megkérdeztem az információs srácot (ugyanaz volt, akitől tegnap megvettem a kártyát), hogy most akkor elvesztettem-e két órát. Azt mondta, nem, az új 24 óra majd akkor indul, amikor az előző letelik.
Az volt a tervem, hogy ma megnézem a San Jorge erődöt és a Sé katedrálist. Kimentem a Figueira térre és a 787-es busszal elindultam a várhoz. Mivel a katedrális csak este hétig, a vár viszont este kilencig van nyitva, úgy gondoltam, a katedrálisban kezdek. Szerencsére a busz ott is megáll, gondoltam, majd egy másikkal továbbmegyek a várba (a busznak egyébként az a végállomása, Castelo néven.) Kicsit hasonlított a várbuszokhoz, amik a budai várban járnak, jóval kisebb, mint a normális méretű buszok, hogy elférjen az óváros szűk utcáiban.
Indulok várost nézni
Praca da Figueira
Dom Joao lovasszobra
Rua dos Douradores
A 787-es busz
Kilátás a buszból
A híres 28-as villamos
A busz éppen a katedrális előtt tett le, gyorsan lefényképeztem a 28-as villamost, háttérben a katedrálissal, (talán ez a városra legjellemzőbb kép), aztán megváltottam a jegyet és megnéztem a székesegyházat, amely Lisszabon legfontosabb és legrégebbi temploma, 1147-ben épült. Szent Antal aki a város szülötte, itt keresztelkedett meg. (Részletek és több kép itt.)
Az ikonikus kép
Sé de Lisboa
Templombelső
18. századi orgona
Szent Sebestyén kápolna
Lopo Fernandez Pacheco sírja
18. századi betlehem
Szentély
A katedrális bejáratától néhány méterre, (annak háttal) áll a Szent Antal templom, amelynek különlegessége a kápolna, amely azon a helyen áll, ahol (állítólag) Szent Antal született. A templomban éppen mise volt, de azért be lehetett menni, persze, így nem jártam körbe, csak leültem és hallgattam a misét. A szentet ábrázoló kép alatt egy üveggel borított szekrénybe lehetett bedobni a kéréseket, imákat, a hagyomány szerint a házasulandók az esküvőjük napján eljönnek ide és imádkoznak a szent közbenjárásáért.
Elindultam a kápolna felé, az irányt többnyelvű tábla mutatta. Elég bonyolult volt az út, lépcsőkön, szűk folyosókon keresztül jutottunk el egy apró kis kápolnába, ahol vasrács mögött egy kegytárgy, előtte pedig egy pad, ahol folyamatosan emberek imádkoztak (előttem éppen egy nyugdíjas turistacsoport érkezett), elég sokan voltunk a levegőtlen kis helyiségben. (Részletek és több kép a templomról és a kápolnáról itt.)
Szent Antal templom
Templombelső
Szent Antal
A kriptába vezető lépcső
A pápa emléktáblája
Szent Antal szülőhelye
A pápa imádkozik a kriptában
Miután kijöttem a templomból, még lefényképeztem a szent szobrát, aztán csináltam még néhány képet a katedrális előtt elhaladó (turistákkal tömött) 28-as villamosról, majd felszálltam a 787-es buszra és felmentem a várba.
Szent Antal szobra a templom előtt
A szobor és a templom
A templom, mögötte a katedrális
28-as villamos
Városnéző villamos
Megjött a 787-es
Ilyen szűk az út
Megérkeztünk a várhoz
Közvetlenül a vár falánál állt meg a busz, ahogy leszálltam, már ott is álltam az óriási kapunál. Kiderült, hogy ez a kapu még csak a "várnegyedbe" vezet, a kapun túl, a falak mögött üzletek, éttermek és lakóházak sorakoztak.
A vár kapuja
Indul a busz lefelé
A várfalon belül
A vártemplom már 1147 óta vár!
Lakóház a várnegyedben
Néhány perc múlva megérkeztem a vár bejáratához, megvettem a 15 eurós belépőt, aztán felfedeztem a várat. Először végigsétáltam a várfalon, gyönyörű volt a kilátás a városra és a folyóra. Aztán megnéztem a belsővárat, felkapaszkodtam minden bástyára és toronyba. Megnéztem a föníciai, római és mór kori ásatási területet és a vármúzeum kiállítását is. (Részletek és több kép itt.)
A vár főtere
Kilátás a várfalról
Háttérben a híd
Sétány a vár belső fala mentén
Alattunk Lisszabon
A belsővár
A belsővár bejárata
A belsővár udvara
A bástyára vezető lépcső
Díszkút a bástyán
Zászló a legmagasabb tornyon
A várból a városba vezető lépcső
A várfal tetején
Az ásatások területe
Nyaktörő lépcső lefelé
Az ásatások, hátul a vártemplom
Igreja de Santa Cruz do Castello
A leletek gyűjteménye
A belsővár keleti fala
Páva
A vármúzeum bejárata
Kiállítóterem
Római kori leletek
Csempedarabok
Miután kijöttem a múzeumból, visszasétáltam a vár főterére, de kiderült, hogy nem lehet kimenni ott, ahol bejöttem, vissza kellett menni egészen a legtávolabbi részhez, a régészeti ásatások mellett volt a kijárat. Így keveredtem el egy gyönyörű belső udvarra, a Jardim Romántico-ra, ahol kőpadok veszik körül az apró medencét. A kőpadok felületén, a mészkőbe vésve, 8 társasjáték található.
Újra a sétányon
Újra a főtéren
A vár bejárata fentről
Jardim Romántico
I. (Szerencsés) Mánuel, Portugália és Algarve királya
A vár kijárata
Ezután elhagytam a vár területét, közvetlenül a kijárat mellett áll a vártemplom, vagyis az Igreja de Santa Cruz do Castello, amely 1147 óta áll itt, és Krisztus keresztjének egy darabját őrzi ereklyeként. Szívesen megnéztem volna (főleg a vár bejáratánál látott szíves invitálás miatt), de már nem volt nyitva. A templom mellett áll a harangtorony, ahová 5 euróért fel lehetett volna menni, de úgy éreztem, annál biztosan nem lehet szebb a kilátás, mint amit a vár legmagasabb tornyából láttam.
Így inkább sétáltam egyet az Alfama negyed szűk sikátoraiban, az egyik szuvenírárusnál vettem képeslapot, aztán visszaértem a vár bejáratához.
Igreja de Santa Cruz do Castello
A templom bejárata - zárva
Balra a harangtorony
Jobbra a templom, hátul a vár kijáratta
Felújítandó ház a templommal szemben
Szűk sikátor az Alfama negyedben
Közvetlenül a vár bejárata mellett megláttam egy üzletet, ahol Pastel de Bacalhau-t árultak. Ez is egy tipikus portugál étel, tőkehalból és krumpliból készül, kiszaggatják és kisütik. Ha jól láttam, az éttermekben több kisebb van egy adagban, viszont ezekben a speciális üzletekben (Casa Portuguesa Pastel Bacalhau) egy nagyot árulnak, ami meg van töltve Serra de Estrella sajttal. (A helyiek szerint ez nem autentikus, csak a turistáknak készül.) Mivel végül is turista vagyok, vettem egyet, tényleg finom volt és laktató, bár a 6 euró kicsit túlzás érte.
Casa Portuguesa Pastel Bacalhau
A valóságban ekkora
A várnegyed kapuja
Utcazenész
Ahogy kiléptem a vár kapuján, már láttam is a 737-es buszt, ahogy a megállóban áll. Felszálltam, 19.45-kor el is indultunk lefelé, szinte üres volt a busz, legelöl ültem, így végignéztem, ahogy néha a házak falát súrolva lejöttünk a hegyről. Leszálltam a Figueira téren, elsétáltam a Szent Domonkos térre, ahol megláttam, hogy a meggylikőrt árusító bolt előtt most nem áll akkora sor, mint délután. Ez is egy helyi specialitás, a neve Ginjinha (vagy röviden Ginja), úgy készül, hogy a meggyet alkoholba (általában helyi pálinkába vagy borpárlatba) áztatják. Vettem egy kóstolót 1,55-ért, gyümölcsöt is kértem bele ("com elas" vagyis "vele"), nagyon finom volt!
A busz a várfal mellett
Praca de Figuiera
Meggylikőrt árusító bolt
A likőr plakátja
Kóstoló
Miután megittam a meggylikőrt (kicsit fura érzés volt, hogy a bolt előtt, a téren kellett lehúzni, mert a poharat vissza kellett vinni), hazasétáltam (na jó, szóval újra megmásztam a hegyet), aztán kipakoltam, felraktam a képeket a blogba és összegyűjtöttem az aznapi blokkokat. Közben a laptopon meghallgattam a sporthíreket, a magyar női vízilabdaválogatott "lelépte" az olimpiai bajnok spanyolokat és bejutott a VB-döntőbe!! Valamilyen véletlen miatt végig tudtam nézni a meccset az m4sport honlapján (általában azt írja ki, hogy csak a Magyarországról lehet nézni). Este még spanyol és eszperantó, aztán alvás.
Július 22.
Kedden reggeli után 7.40-kor indultam el, útközben lefényképeztem az utcánkban álló Nossa Senhora da Pena templomot, amely 1705-ben épült barokk stílusban. Ma már a siklóval indultam "munkába", a 7.50-essel mentem le a hegyről, (én voltam az egyetlen utas), végigsétáltam a Liberdade-n, aztán megmásztam a hegyet a szállodáig. Mivel túl korán értem ide, kicsit sétáltam a környéken.
Reggel az utcánkban
Nossa Senhora da Pena
A sikló felső megállója
Lavra sikló
Az üres sikló
Elhagytuk a felső állomást
7.52: megérkeztünk!
Mintás térkő az Avenida de Liberdade-n
Első világháborús emlékmű
Csempével díszített homlokzat
A Hotel Eurostar bejárata
Nemzeti Képzőművészeti Társaság
Filmművészeti múzeum
Medeiros és Almeida múzeum
Ma is fél 9-kor kezdtünk, tanultunk néhány újabb portugál szót, majd több rövidfilmet néztünk meg a következő témákban: Mire való az iskola? Hogyan töltik a fiatalok a szabadidejüket? (És ez hogyan változott az elmúlt évtizedekben?) Milyen új készségekre, kompetenciákra van szüksége a fiataloknak és hogyan segíthetek ezek elsajátításában a mesterséges intelligencia? Ezután Kahoot!-oztunk, majd használtuk a NoteGPT-t és a Synthesia programokat, végül a Gamma segítségével prezentációt csináltunk.
Ma egy órával korábban, már fél egykor végeztünk, az egyórás siklóval hazamentem, megebédeltem, aztán egy óra múlva már újra úton voltam.
Indulok lefelé a városba
Ház a Salitre-n
Sikló(m)
Újra otthon
14.10-kor indultam, lesétáltam a Figueira térre, innen indult a 15-ös villamos Belém-be. Elég nehéz volt megtalálni a megállót, többen is rosszfelé irányítottak, úgy láttam, nemrég áthelyezték a megállót, már első nap is meglepődtek néhányan, amikor hamarabb kellett leszállni a villamosról. Végül megtaláltam, az út végig a folyó mellett vezetett, de nem volt túl szép a kilátás, a város kereskedelmi kikötője mellett mentünk, daruk, dokkok, raktárépületek mellett haladtunk, elég külvárosias volt a környék. De aztán kiértünk Belémbe, ami ma Lisszabon egyik kerülete, de korábban önálló város volt. A neve Betlehem portugál nevéből ered és arról nevezetes, hogy a 15. és 16. században a portugál felfedezők hajói innen indultak afrikai és tengerentúli útjaikra, köztük Vasco da Gama 1497-ben. A község 1852-ben kapott városi rangot, majd 1885-ben egyesült Lisszabonnal. (A neve 2012-ig Santa Maria de Belém volt.)
Újra úton
Villamosmegálló
A 15-ös villamos belülről
A Praca do Comércio a villamosból nézve
14.50-kor érkeztem meg Belémbe. Ahogy leszálltam a villamosról, szinte sokkolt a látvány, hiszen néhány méterre tőlem ott állt a Szent Jeromos kolostor és a Santa Maria de Belém templom! A két épület nemcsak hatalmas méreteivel tűnik ki, hanem gyönyörű úgynevezett Mánuel-stílusú díszítésével is. Mivel hatalmas táblák hirdették, hogy mielőtt beállunk a tekintélyes hosszúságú sorba a kolostor előtt, az út túloldalán található pénztárban meg kell venni a jegyet, ezért én is hátat fordítottam az impozáns épületegyüttesnek, és beálltam a jegyre várók sorába. Aránylag gyorsan sikerült megvenni a 18 eurós jegyet, a pénztáros azt tanácsolta, még ne álljak be a sorba, inkább várjak egy órát, hátha addigra kevesebben lesznek, arra figyeljek, hogy 5-ig mindenképpen menjek be. Megfogadtam a tanácsot és elsétáltam a Felfedezők emlékművéhez. Ehhez átvágtam a Jardim de Praca do Impéria-n, vagyis egy gyönyörű zöld parkon, ami a kolostor és a folyó között helyezkedik el. Minden pontjáról klassz kilátás nyílt az épületre, csináltam is jó néhány fotót (itt már elég messze voltam ahhoz, hogy az épület teljes hosszában ráférjen egy képre).
Igreja Santa Maria de Belém
Távolban a kolostor és a templom
Közvetlenül a folyó partján áll a Felfedezők emlékműve, amely a portugál felfedezőknek állít emléket. Eredetileg 1940-ben állították fel a portugál világkiállítás alkalmából. Ideiglenes építménynek tervezték, 1943-ban le is bontották, majd a végleges emlékmű 1960-ban készült el, (Leira-ból való rózsaszínű kőből és Sintra környékéről származó fehér mészkőből), Tengerész Henrik halálának 500. évfordulójára. Az emlékmű 56 méter magas és egy karavellát ábrázol, melynek orrában Tengerész Henrik látható (kezében egy karavella makettje), mögötte pedig 32 fontos portugál személy (felfedezők, uralkodók, írók, költők), köztük Ferdinand Magellan, Vasco da Gama vagy Luis de Camoes.
Minden oldalról megcsodáltam az emlékművet, (belül fel is lehet menni a tetejére, de nem akartam lemaradni a kolostorról), aztán leültem a keleti oldalán a partra, néztem a hajókat és a sirályokat, hallgattam a szél süvítését és egy nőt, aki az emlékmű mellett énekelt (Lisszabonban általában erősen fúj a szél és mindig énekel vagy zenél valaki), sőt, még a férfi vízilabdaválogatott elődöntőjének a végét is megnéztem a telefonomon. (Kiszurkoltam a szerbek elleni győzelmet!)
Az emlékmű észak felől
A Felfedezők emlékműve
Vitorlás a Tejo-n
Az emlékmű bejárata
Az emlékmű kelet felől (nappal szemben)
Vitorlás-oktatás
Távolban az Április 25. híd
Az emlékmű mellett van a Doca de Belém, vagyis a város kikötője, ahol gyönyörű vitorlások ringatóztak, az emlékmű előtt pedig egy 50 méter átmérőjű mozaik, amelynek a közepén a világtérkép a portugál felfedezők útvonalát ábrázolja.
Doca de Belém
Középen a nő, aki énekel
Világtérkép
Mivel elmúlt 4 óra, visszaindultam a kolostor felé, útközben lefényképeztem a Kulturális Központ modern (és ezért elég vitatott) épületét, valamint a parkban portugál városok nevét és címerét ábrázoló mozaikokat.
Kultúrális Központ
Mivel a kolostor előtt még mindig óriási sor állt, úgy döntöttem, először megnézem a templomot. Ide nem kellett belépő, de itt is végig kellett állni egy sort, bár ez rövidebb volt, mint a kolostor előtti. A Santa Maria de Belém templom (a kolostorral együtt) az 1500-as évek elején épült, 1880 óta pedig itt található Vasco da Gama síremléke is. (Részletek és több kép itt.)
Igreja de Santa Maria de Belém
Bejárat a templom déli falán
Luís de Camoes síremléke
Főhajó
Színes üvegablak
Szentély
Faragásokkal díszített oszlop
Mennyezet
Vasco da Gama síremléke
Mellékoltár
Miután kijöttem a templomból, beálltam a sorba a kolostor előtt. Bár már fél öt volt, de erősen sütött a nap, így még az esernyőt is kinyitottam, hogy egy kis árnyékot adjon. (Előttem a sorban a tanfolyam egyik román résztvevője állt a lányával, amíg beszélgettünk, gyorsabban telt az idő). Szerencsére azért haladt a sor, kb. 15 perc múlva már be is jutottam. Jól megtervezett útvonalon járhattuk be a kolostort, először az emeleten néztünk meg néhány termet, majd kimentünk a gyönyörű szép kerengő második emeletére, aztán végigjártuk a földszintet, közben a káptalani gyűlésteremben megnéztük Alexandre Herculano-nak, Belém első polgármesterének sírját, a séta pedig a csodálatosan szép, azulejo csempékkel díszített refektóriumban, vagyis az egykori ebédlőben ért véget. (Részletek és több kép itt.)
A kolostor előtti sor
Balra a kolostor, jobbra a templom
A kolostor déli fala
A kolostor bejárata
A kerengő 2. emelete
A kétszintes kerengő
Folyosó
A kerengő földszintje
Alexandre Herculano síremléke
A káptalani gyűlésterem
Refektórium
Öt óra után jöttem ki a kolostorból (jó, hogy előtte megnéztem a templomot, mert az közben bezárt). Úgy gondoltam, még megnézem a Belém-tornyot, ami szintén a világörökség része, és két villamosmegállónyira van innen. A Largo Princessa megállóban kellett volna leszállnom, de a következő megállóban nem szállt le és fel senki, a kijelző viszont nem váltott át, így eggyel továbbmentem. Semmi gond, átsétáltam a szemben lévő megállóba, a villamos úgyis olyan sűrűn jár, hogy szinte látszik az előző végéből a következő eleje... hát, nem tudom, mi történt, dugó vagy baleset, de vagy 20 percig nem jött egyetlen villamos sem! Gyalog már régen odaértem volna, de nem azért vettem a napijegyet, hogy gyalogoljak, szóval inkább vártam. Már elég komoly tömeg gyűlt össze, senki sem értette, hová lett a villamos, a másik irányba már vagy 10 elment, de vissza egy sem jött. Végül aztán csak megérkezett, persze tömve, de úgyis csak egy megállót mentem.
Jön a villamos
Rue de Pedroucos
Végre megjött!
Megérkeztünk
A Largo da Princesa téren kellett leszállni, innen az Avenida da Torre de Belém nevű utcán lesétáltam ... hát, nem a folyóig, mert egy többsávos főút és egy kerítéssel elválasztott vonatsín akadályozta az átjutást. Néhány méterre egy kecses ívű modern felüljáró vezetett át a túloldalra, így hát felkapaszkodtam a lépcsőn, és az éppen arra robogó vonat és száguldó autók fölött szépen átsétáltam a túloldali parkba, a Jardim da Torre de Belém-be.
Largo da Princesa
Avenida Brasilia
A felüljáró, alatta a vonat
Cunami esetén erre kell menekülni
A felüljárón
A háttérben a kikötő
Jardim da Torre de Belém
A parkban megnéztem azt a repülőgépet, amely az első transzatlanti átrepülésnek állít emléket. Cago Coutinho és Sacadura Cabral voltak az elsők, akik 1922-ben egy ilyen repülőgéppel először repülték át (szigetről-szigetre haladva) az Atlanti-óceánt Lisszabontól Rio de Janeiro-ig.
Az emlékmű
Sétahajó a Tejo-n
Part menti sétány
A híres repülő replikája
Közvetlenül a parton áll a Belém-torony, ami szintén a világörökség része, de most nem sok látszott belőle, hiszen teljesen felújítják. Bemenni sem lehetett, és a külsejét sem tudtam megcsodálni, mert teljesen fel volt állványozva és el volt takarva. Sajnáltam, mert ez a város egyik legikonikusabb épülete, a kis fehér tornyaival, dúsan faragott erkélyeivel és (szintén Mánuel-stílusú) díszítményeivel. A torony egyébként 1515 és 1521 között épült, a gótikus, a mór és a marokkói építészet stíluselemeit ötvözi. Mellvédjein visszatérő motívum a Krisztus-lovagrend keresztje. Egyrészt a város ünnepélyes kapujának épült, másrészt a város védelmi rendszerének része volt és őrtoronyként, majd később vámházként és börtönként használták. A torony tulajdonképpen 2 részből áll, egy szabálytalan hatszög alapú bástyából és a bástya északi oldalán egy ötemeletes toronyból.
A torony észak felől
A torony nyugatról
Szelfi a toronnyal
Ahogy továbbsétáltam a parton nyugat felé, néhány méterre a toronytól a Bom Sucesso erőd falait láttam, amely 1802-ben épült, ma pedig hadtörténeti múzeum működik benne. Mellette egy modern emlékmű, amely 9000 portugál katonának állít emléket, akik a tengerentúli harcokban estek el. (A katonák neve fel van írva a falakra.)
Bár a parton
Az erőd (és a múzeum bejárata)
100 éves (volt 2009-ben) a légi közlekedés Portugáliában
Az emlékmű
Őrbódé
Az elesett katonák névsora
Emlékkápolna
Középen örökmécses
Jardim de Torre de Belém
Mivel már elmúlt fél 7, visszaindultam a városba. Újra megmásztam a felüljárót, felszálltam a 15-ös villamosra, de néhány megállóval később leszálltam, hogy közelebbről megnézzem a már többször látott Április 25. híd pilléreit, amelyek a házak között állnak és hogy sétáljak egy kicsit azok között a szép házak között, amelyet idefelé a villamosból láttam. Az 1966-ban épült híd több, mint 2 km hosszú, a San Francisco-ban álló Golden Gate mintájára épült. Hatsávos autóút vezet át rajta, 1999-ben pedig megépült az alsó szintje, amin a vasúti forgalom zajlik.
Újra a felüljárón
Villamoson
Csempével borított ház
Középen a híd pillérei
A pillér alatt a villamoson
Megérkeztem a Fügefa térre
Már fél 8 felé járt, így úgy gondoltam, itt az ideje vacsorázni. A Baixa negyedben, a Doufadores utcában (néhány háznyira villamosmegállótól) megláttam egy éttermet, ahol főleg halételeket lehetett kapni, ráadásul képek is voltak, így könnyebb volt választani. Ez a Cataplana nevű, kimondottan tengeri ételekre specializálódott étterem, a berendezése is ezt a tematikát követte, mindenütt kagylók, hajókötelek, a falon pedig egy Botticelli ihlette falfestmény. (A mosdóban a két nemet egy-egy fado-énekes fényképe különböztette meg.) Amikor bementem, én voltam az egyetlen vendég, sajnos kint nem lehetett leülni (nagyon szűk volt az utca, nem fértek volna el az asztalok), de a nyitott ajtó mellé ültem, így kicsit olyan volt, mintha kint ültem volna. A tenger gyümölcseiből készített levest ettem. Gyönyörű porcelán tányérban hozták ki, és hozzáillő porcelán kanalat is kaptam, bár nem volt egyszerű megenni vele a levest, nagyon rövid volt a nyele, alig bírtam kikanalazni a forró levest, amiben kagyló és rákok is voltak. A második is egy portugál specialitás volt, kedvenc tőkehalukat állítólag egy Brás nevű lisszaboni vendéglős keverte össze először sült krumplival, tojással és hagymával. Az egészet összefőzik és salátával tálalják. Nagyon finom volt!!
Cataplana étterem
Szemben Boticelli Vénusza
Sopa de Marisco
Bacalhau á Brás
Ez a női mosdó
Ez pedig a férfi
Miután jóllaktam, hazaindultam. Az utcánkban még beszaladtam egy kis boltba (a tulaj kislánya egy széken állva segített elpakolni), vettem ásványvizet és végre találtam olyan mágnest, ami tetszik, sőt vettem egy csempemintás vászontáskát is. Otthon felraktam a képeket, még egyszer megnéztem a vízilabdameccs második félidejét, eszperantóztam és spanyoloztam, írtam a blogot, aztán alvás.
Szemben a lift
Háttérben az erőd
Száradó ruhák az utcánkban
Július 23.
Reggel 7.15-kor keltem, megreggeliztem, elraktam a dokumentumokat (tegnap este írt Fatima a csoportban, hogy a tanfolyamunkat szervező cégnél csütörtöktől mindenki szabadságon lesz, ezért ma fogják aláírni a Learning aggrementet és az egyéb papírokat). Ezúttal 10 perccel később indultam, (tegnap túl korán értem a hotelbe), így nem a 7.50-es, hanem a 8-as siklóval mentem le a hegyről. Már ismerősként üdvözölt a vezetője, szinte már helyi lakosnak érzem magam ilyenkor, aki minden reggel munkába indul. Ma már nem egyedül voltam, egy nő is ezzel ment le a városba.
Reggel az utcában
Amikor elfogy az eredeti csempe ...
A felvonó
Leértünk
A tanfolyamon 8.30-kor kezdtünk, különböző AI-appokat, programokat ismertünk meg és a mesterséges intelligencia felhasználásának etikai kérdéseivel foglalkoztunk.
Csoportmunka
Fatima magyaráz, mi hallgatjuk
A képszerkesztés eredménye
A mai tízórai ismét leveles tésztából készült kosárka volt, de ezúttal sós töltelékkel, spenóttal és sajttal. Mellé igazi (és apró) Pastel de Bacalhau. Ezen kívül számos finom süteményt, gyümölcsöt és szendvicset kaptunk, nekem egy diós volt a kedvencem.
Fado-t hallgatunk
Fatima az mesterséges intelligenciával beszélget
Fél egykor végeztünk, még a lányokkal megbeszéltük, kinek mi lesz a délutáni programja, (Ildikónak ma jön a családja, Edit és Ildi pedig már korábban leléptek, mert ma mennek Sintra-ba). Háromnegyed egykor már az utcán ereszkedtem le a Libertade-ra, az egyórás siklóval pedig már kapaszkodtunk is fel a hegyre. (Ezúttal tele volt turistákkal, bár sokan visszafordultak, amikor meglátták, hogy egy út 4,2 euróba kerül. Ez valóban soknak tűnik a kb. kétperces útért, viszont a 7 eurós napijegy nagyon megéri.)
Rua do Solitre
Largo Jean Monnet
Avenida de Liberdade
Díszes minták a sétányon
Felvonó
Megérkeztem
Hazafelé még vettem ásványvizet és banánt. Amikor hazaértem, a földszinten lakó néni integetett az ablakból, sőt még az ajtót is kinyitotta nekem. Ki is jött a lakásból, néhány percig "beszélgettünk" a lépcsőházban, sajnos nem értette, hogy nem értem, amit mond, de mosolyogtunk egymásra. Fent gyorsan kipakoltam, átöltöztem és már indultam is, mert mára azt terveztem, hogy Évora-t nézem meg. Még enni sem volt időm, úgy döntöttem, majd esetleg ott eszek egy étteremben. (Ez persze másképp alakult.)
Ezúttal nem a Rossio felé indultam el, hanem a hegy másik oldalán a Martim Moniz térre, (egy óriási, meredek lépcsősor vezetett le a hegyről), itt metróra szálltam, először a zöld, majd a piros vonalon elmentem az Oriente állomásra, ahonnan fél 3-kor elindultam Évora-ba.
Újra az utcán
Lépcső, lent a Martim Moniz tér
Praca Martim Moniz
Szökőkút a téren
Metrólejáró (nem akadálymentes)
Focibolt az aluljáróban
Oriente állomás
Néhány perccel este 9 előtt érkeztem vissza Lisszabonba, metróra szálltam, fél 10-kor értem a kivilágított Martim Moniz térre, megmásztam az óriási lépcsőt és 5 perc múlva már a ház előtt álltam. Mivel ma kimaradt a vacsora (és tulajdonképpen az ebéd is), gyorsan ettem valamit, spanyol és eszperantó, blogírás, aztán alvás.
A Flixbus megérkezett Lisszabonba
Oriente állomás
Lent a metróban
Martim Moniz tér éjszaka
A hegyen a kivilágított erőd
Fel a lépcsőn
A házunk előtt éjszaka
Július 24.
Reggel a szokásos időben indultam, a 8-as siklóval mentem le (egész komoly tömeg volt, ma 4-en voltunk), 8.30-kor kezdtünk.
Reggel az utcán
Sikló
Ma a chatbot-ok felhasználási lehetőségeivel foglalkoztunk. Példákat láttunk arra, hogyan használhatók a chatbot-ok nyelvtanulásra (pl. Duolingo) vagy akár egy állásinterjú szimulálására. Fontos a személyre szabott oktatás, hiszen a diákok különbözőek, mások az igényeik és a tanulási motivációjuk. Megismerkedtünk a European schoolnet academy-vel, a Khan academy-vel és MOOC-kal, amely főleg tanároknak kínál kurzusokat. Végül csoportokban dolgoztunk a holnapi prezentáción.
Ez rólam készült
Tízórai
Gyümölcsök
Egyre végeztünk a csoportmunkával, így hazaindultam. A Liberdade-n éppen kirakodóvásár volt, egy ideig nézelődtem. A 13.10-es siklóval felmentem a hegyre, majd hazasétáltam.
Lefelé a Solitre-n
Kirakodóvásár
Sikló
Otthon
Egy óra múlva, háromnegyed 3-kor újra útnak indultam. A Rossio metróállomásról átmentem a Cais do Sodré állomásra, sajnos pont lekéstem a hármas vonatot, így a 15.20-assal mentem ki Cascais-ba. Amíg vártam, vettem egy német nyelvű könyvet Lisszabonról, kicsit alkudtam, mert a borítója eléggé kifakult a napon, végül kaptam 3 euró kedvezményt. (Elraktam a blokkot, a nő azt ígérte, ha találok jobbat, ezt visszaveszi.)
Újra kint
Rossio
A vonat Cascais-be
Miután este visszaértem Lisszabonba, a Rossio állomásig metróztam, aztán hazasétáltam, közben az utcánkban az egyik boltban még bevásároltam. 10 előtt 10 perccel értem haza, ettem egy kis kekszet és gyümölcsöt, hajat mostam, aztán spanyol és eszperantó, majd blogírás egyig. Érdekes volt, hogy itt éjszaka viszik el a szemetet, egy óra után nagy zajjal érkezett a kukáskocsi, zörgéssel, hangos beszélgetéssel, szerintem mindenki felébredt rá az utcában.
Cais do Sodré állomás
A Calcada de Sant'Ana sötétben
Desszert: mandulás süti és nektarin
Július 25.
Ma reggel is a 8-as siklóval mentem le, fél 9-kor kezdtünk, minden csoport bemutatta a prezentációját, aztán kiosztották az okleveleket.
Reggel a Sant'Ana-n
Sikló
Simon Bolivar
Prezentálunk
A magyar csapat
Csoportkép
Fél 12-kor elbúcsúztunk, aztán hazaindultam. A 11.45-ös siklóval felmentem, (ezúttal utoljára), délben már otthon is voltam.
Utoljára a Solitre-n
Sikló
Az utcánkban
Gyorsan átöltöztem, és 20 perc múlva útnak indultam. Az volt a terv, hogy megnézem Mafra-ban a királyi palotát, ami rajta van a világörökségi listán. A Martim Moniz metróállomás felé ereszkedtem le a hegyről, innen a Campo Grande állomásra mentem. Mivel tegnap Cascaisban voltam, 11 eurós napijegyet vettem, ma pedig megvettem a következőt, amivel holnap Sintra-ba tudok kimenni. Viszont, ma 4-kor lejár az előző, ha érvényesítem a következőt, akkor holnap Sintra-ból már nem tudok visszajönni, ezért vettem egy 7 eurósat is, azt használtam fel délután a városban, a 11 eurósat pedig majd holnap érvényesítem, ha Sintra-ba megyek.
Újra lefelé a hegyről
Martim Moniz tér
Szökőkút a téren
Itt ilyen a metrócsempe!
Pontosan egykor indult a busz Mafra-ba.
Megjött a busz
A Campo Grande buszállomás
Elhagyjuk Lisszabont
Pontosan 5-kor érkeztem vissza Mafra-ból Lisszabonba. A busz éppen a Sporting 2003-ban átadott új stadionja mellett tett le. Mivel még korán volt, úgy döntöttem, kihasználom a napijegyet és megnézek még néhány dolgot Lisszabonban, amit eddig nem láttam.
Estadio José Alvalade
A buszom
A stadion
A Campo Grande buszpályaudvar
Metrósínek
Megjött a metróm
Először a Marqués de Pombal-ra mentem, megnéztem a várost újjáépítő márki szobrát egy forgalmas körforgalom közepén. A szobrot 1934-ben állították fel (a város akkori polgármestere Pombal leszármazottja volt!), a bronzból készült alak egy 40 méteres oszlop tetején áll, mellette a hatalom jelképe, egy oroszlán. A márki a Baixa negyed felé néz, amelyet az ő irányításával építettek újjá a földrengés után. A márki megítélése elég vegyes, érdemei elismerése mellett sokan kritizálják a módszereit, amivel a céljait elérte.
Mivel ma kimaradt az ebéd, nagyon megéheztem, így amíg Campo Grande-n a metróra vártam, vettem egy tojásos, sajtos, sonkás, paradicsomos szendvicset, amit most egy árnyas padon megettem.
Pombal márki szobra
A szobor mögött a Parque Eduardo VII.
Avenida de Liberdade
Régi és új házak sora
Az ebédem
Eredetileg az volt a terv, hogy innen a kék metróval megyek le a Restauradores térre, de végül is ma már annyit ültem, ráadásul alig voltam a levegőn, a tér meg csak néhány száz méterre van, ráadásul lefelé, végig árnyékban, így inkább úgy döntöttem, gyalog megyek. Az Avenida de Libertade-n indultam el lefelé a hegyről, ami egy másfél kilométer hosszú és 90 méter széles sugárút, 1882-ben nyitották meg, mindkét oldalról gyönyörű platánsorok és szebbnél szebb, 19. századi épületek (mozik, színházak, szállodák) szegélyezik. A jobb oldalon végig kirakodóvásár volt, néhány perc múlva elértem azt a pontot, ahol a héten minden nap kétszer megfordultam, (jobbra a szálloda, ahol a tanfolyam volt, balra a lakásomhoz vezető sikló), de most nem indultam el fel a hegyre (egyik irányban sem), hanem továbbsétáltam.
Árnyékos sétány pálmákkal
Kirakodóvásár
Cambridge School
Veterán autók - városnézéshez
Egy szűk keresztutca
Első világháborús emlékmű
A spanyol nagykövetség
Kis tó a sétányon
Ahogy leértem a Libertadores-re, jobb kéz felől, egy kis utcában ugyanolyan sikló indult fel a hegyre, mint amivel én jártam minden nap a tanfolyamra. Ez a Glória, ami a Felsővárosba visz fel 1885 óta, ezen már többen voltak, mint az "én kis" felvonómon, hiszen ez a város frekventáltabb részén található. Annyian voltunk, hogy volt, akinek már csak állóhely jutott.
Sajnos néhány héttel azután, hogy utaztam a Glória-n, 2025. szeptember 3-án (éppen a születésnapomon!!), este 6-kor valószínűleg kábelszakadás miatt a felülről lefelé haladó kocsi elszabadult, 60 km/h-s sebességre gyorsult, a kanyarban kisiklott, nekiment egy ház falának, teljesen összetört és 16 ember halálát okozta.
Libertadores
Calcada da Glória
A Glória sikló
Calcada da Glória
A felső állomás
Néhány perc alatt felértünk, a felső állomás közelében található a Miraduoro de Sáo Pedro de Alcantara, egy gyönyörű, szökőkúttal, sétányokkal kialakított kilátóhely, ahonnan csodálatos volt a kilátás a városra.
Kétéltű busz
Rua Dom Pedro V.
Jardim Sao Pedro de Alcantara
Eduardo Coelho szobra
Kilátás a városra
A kilátó alatti park
Kilátópont
Szökőkút
Convento de Sao Pedro de Alcantara
A Dom Pedro V. utca színes házai
Glória
Csempe
A siklóban
Indulunk lefelé
A másik kocsi szemben
Kilátás a sikló ablakából
Megérkeztünk
Az alsó állomás
Miután leértem a siklóval, körbefényképeztem a Restauradores teret, amely a város egyik központi tere, körülötte 19. századi és 20. század eleji épületek, középen pedig egy obeliszk. Kicsit furcsa volt a hatalmas, fekete-fehér hullámmintát kiadó térkővel borított tér, amelyen egyetlen pad, virágágyás vagy fa sem volt, így elég üresnek tűnt. A tér déli részén található a Rossio pályaudvar, jellegzetes, patkó alakú bejáratával. Az állomás 1887-ben épült, homlokzatának kialakítása a 16. századi mánuel stílust idézi. 1890-ben megépült az a közel 3 kilométer hosszú alagút, ami a belváros alatt bevezette a vasutat az állomás peronjaihoz. Az állomás előtt zenészek játszottak, nagyon hangulatos volt, ez egyébként is jellemző a városra, hogy mindig szól a zene valahonnan.
Praca dos Restauradores
Palácio Foz
Teatro Eden
A tér déli része
Obeliszk a tér közepén
Hotel Avenida Palace
Középen a Blue Liberdade Hotel
Rossio pályaudvar a tér felől
Rossio pályaudvar
Az egyik patkó alakú bejárat
... és a másik
Zenészek a bejárat mellett
Szobor a homlokzaton
Innen átsétáltam a Rossio térre, meg akartam keresni az Animatográf-ot a Rua dos Sapateiros-on, de éppen restaurálják a házat. Bár a hely az utóbbi évtizedekben sztriptízbárként működött, de 1907-ben itt nyílt meg Portugália első mozija. A bejáratát sötétzöldre festett faragott keretben szecessziós faliképek díszítik, amelyeket Mucha alkotásai ihlettek, de sajnos ebből most semmi sem látszott. Viszont betértem egy szuvenírárushoz és találtam egy könyvet, ami jobb állapotban volt, mint amit tegnap vettem, ráadásul nem csak Lisszabon, hanem egész Portugália benne van, így megvettem.
Megnéztem a Rossio téren álló Café Gelo-t, amely mindig a politikai összeesküvések helyszíne volt. Találkoztak itt anarchisták és köztársaságpártiak, szabadkőművesek és monarchisták. Itt itták meg utolsó csésze kávéjukat 1908. február 1-én azok a republikánus összeesküvők, akik néhány perccel később a Praca do Comérción kioltották I. Károly király és a fia életét.
Nem messze innen, a tér déli részén áll a Nicola étterem és kávézó, amelyet még 1787-ben alapított az olasz Nicola Breteiro, és amely 1929 óta működik ebben az épületben.
Ezután hazaindultam, egy kis üzletben bevásároltam és 8-kor már haza is értem, így volt idő spanyolozni, eszperantózni és blogot írni.
Vacsorázók a Café Gelo teraszán
A színház homlokzata
Calcada do Carmo
Café Nicola
Rua do Carmo
Figueira
Ékszerbolt
Santa Justa
Szökőkút a Rossio-n
Rossio
Largo Sao Domingos
A ház ajtaja
Július 26.
Reggel végre nem kellett korán kelni, 8-kor még gondolkoztam, hol kezdjem a mai programot. Végül eldöntöttem, hogy kimegyek Sintra-ba, háromnegyed 9-kor elindultam, lementem a Rossio-ra és a 9-es vonatra már fel is szálltam.
Indulás
Rossio
A sintra-i vonat
Fél hétkor érkeztem meg a Rossio-ra, ahogy kiszálltunk, megdöbbenve éreztük, hogy kint sokkal hűvösebb van, mint a vonaton volt, szinte fellélegeztünk a kocsi nyomasztó hősége után. Mivel holnap már a bőrönddel jövök, gondoltam, megnézem itt is, mit kínál a csomagmegőrző. Már megtalálni sem volt egyszerű, több alkalmazottat is megkérdeztem, nem voltak biztosak benne, hogy merre van. Végül fent, a vágányok mellett találtam meg, szerencsére mozgólépcsőn lehet feljutni ide, azt hiszem, ezt a variációt választom majd. Közben gyönyörű csempéket láttam a pályaudvar falán, az elegáns, kerek azulejo-képek az 1940-es világkiállításra készültek és az ország legfontosabb mezőgazdasági exportcikkeit reklámozzák, a kávét, a bort, a parafát, különböző gyümölcsöket.
A vonatunk a Rossio-n
Csempedíszítés a pályaudvar falán
Csomagmegőrző
Kilátás a pályaudvar ablakán
A patkó alakú bejárat bentről
Ezúttal egy új útvonalon mentem haza, a színház mögött balra fordultam, a Rua das Portas de Santo Antao-ra, még nem is jártam ezen az utcán, pedig csak néhány méterre van a lakástól. Ez is egy sétálóutca, rengeteg üzlet, étterem és persze a hömpölygő tömeg (végül is szombat este van!), de nem sok időt töltöttem itt, az első lehetőségnél jobbra fordultam. Egy óriási lépcső vezetett fel a hegyre, csak reménykedtem, hogy jó helyen érek majd ki, mert nem volt kedvem még egyszer megtenni ezt az utat. Úgy tűnt, a lépcső két oldalán egyik házban sem laknak, az ablakok egy része be volt deszkázva, amelyik nem, az meg ki volt törve. Mindegy, felértem valahogy, szerencsére pont a lakás közelében. Még bementem a sarki boltba, vettem szőlőt, nektarint, aztán hazasétáltam. A ház előtt nagy buli volt, hangos zene szólt majdnem éjfélig. Aztán amikor elcsöndesedtek a fiatalok, fél 2-kor megérkezett a kukásautó, a szokásos nagy zajjal, nevetgéléssel és beszélgetéssel.
Rossio
A hegyre vezető lépcső
Beco de Sao Luis da Pena
Ez már a Sant'Ana
Július 27.
Még tegnap kaptam egy üzenetet, hogy a foglaláskor azt adtam meg, hogy 9-kor szeretnék kijelentkezni. Nem emlékeztem ilyenre (sohasem kell megadni az időpontot, mindig ők adják meg, mi az a legkésőbbi időpont, amíg el kell hagyni a lakást), mindegy, felajánlották, hogy változtathatok, végül 10 órát adtam meg. Már előző este becsomagoltam, így nem kellett túl korán kelnem, ráadásul ma az utca sem volt olyan hangos, hiszen vasárnap reggel van. Kényelmesen megreggeliztem, összeszedtem a szemetet, a kulcsot az asztalon hagytam, aztán jöhetett a nap legnagyobb kihívása: hogyan vigyem le a bőröndöt a lépcsőn? Először levittem a hátizsákot és a szemetet, aztán pedig jöhetett a bőrönd, ami szélesebb volt, mint a lépcsőház. Meglepően jól sikerült (felfelé azért nehezebb volt!), csak arra kellett vigyáznom, hogy az egyik kezemmel kapaszkodjak a korlátba, le ne rántson magával a bőrönd. Mire leevickéltem, a földszinten lakó néni is kijött, jó utat kívánt, harsány obrigada-val megköszöntem, aztán még integetett is az ablakból. Ezután nekiindultam a lejtőnek, nem volt egyszerű visszafogni a bőröndöt, de végül ez is sikerült.
Elosontam a színház mögött (tegnap kipróbáltam, hogy ez a legrövidebb út), és már ott is álltam a Rossio pályaudvar előtt. Felmentem a 2. emeletre, beraktam a bőröndöt a csomagmegőrzőbe, (2 eurót kellett fizetni azért, hogy bezárjam, a többit majd kinyitáskor), aztán nekiindultam a városnak. Az volt a tervem, hogy még megnézek néhány látnivalót, amit eddig kihagytam, tegnap írtam is egy listát.
Az első dolgom viszont nem egy látnivaló volt, hanem egy fontos dolog, vissza kellett vinnem a könyvet a könyvesboltba (ez az a könyv, aminek kopott volt a borítója). Vettem egy napijegyet, elmetróztam a Cais do Sodre állomásra. Itt viszont kiderült, hogy a könyvesbolt az ellenőrző kapukon túl, a vágányok mellett van (miért??), nekem pedig nincs olyan jegyem, amivel beléphetnék. A pénztárban elmondtam a problémát, a biztonságiakhoz küldtek, mivel egyet sem láttam, két rendőrt szólítottam meg, nekik is elmagyaráztam, mi a helyzet, az egyik nagyon aranyos volt, a saját kártyájával átengedett, aztán amíg elintéztem a dolgot a könyvvel, addigra beszélt egy biztonsági emberrel a peronon, hogy majd engedjen vissza. Sajnos, nem az a nő volt a boltban, akitől a könyvet vettem, de felhívta a tulajt és végül kis tanakodás után visszaadta a pénzt. A biztonsági ember már kitárt ajtóval várt, a többiek nem nagyon értették, miért vagyok ilyen fontos ember, hogy megkerülhetem a kapukat.
Utolsó pillantás a lépcsőre
Largo San Domingo
Rossio
Itt hagytam a bőröndöt
Hogy el ne felejtsem a kódot!
Szoborcsoport a pályaudvar előtt
Libertadores tér
Elég sok idő elment a könyv-üggyel, de végül 11 előtt néhány perccel elkezdhettem a városnézést. Mivel nem akartam anélkül hazamenni, hogy ne üljek fel az ikonikus 28-as villamosra, visszametróztam a Martim Moniz térre, ugyanis innen indul. Beálltam a kilométeres sor végére, de amikor 5 perc alatt egyetlen centit sem haladt, úgy döntöttem, ezt a programot elrakom későbbre.
Martim Moniz
A 28-as villamos
A sor
Inkább úgy határoztam, hogy megnézem a Santa Luzia kilátót, ezért átsétáltam a néhány percre lévő Figueira-ra és a már megszokott 737-es busszal felmentem a vár irányába. Leszálltam a kilátóhoz legközelebbi megállóban, elsétáltam az Igreja de Santiago, (ami a portugál El Camino kiindulópontját jelöli) és az Igreja de Santa Luzia előtt, amely a 12. században épült, de a földrengés után ezt is újjá kellett építeni. A templom külső falán gyönyörű csempeképek láthatók, az egyik természetesen Santa Luzia-t ábrázolja, a másik kettő pedig a San Jorge erőd 1147-es ostromát, illetve a Praca do Comércio-t, még a földrengés előtt.
Megjött a 737-es
Igreja de Santiago
Utcakép villamossal
Igreja de Santa Luzia
Praca do Comércio
Santa Luzia
A San Jorge erőd ostroma
A templomkert
Közvetlenül a templom mögött áll a Miradouro de Santa Luzia, ahonnan tényleg gyönyörű volt a kilátás az alattunk elterülő Alfama negyed háztetőire, a városra és a Tejo-ra. A kilátó pergoláira felfutó növények még árnyékot is nyújtottak és a gyönyörű azulejo csempéket is érdemes megcsodálni.
A Santa Luzia kilátó
Háztetők és egy óceánjáró
Mivel a kilátó mellett is megáll a 28-as villamos, úgy gondoltam, próbát teszek. Senki nem volt a megállóban, én szálltam fel egyedül az ikonikus közlekedési eszközre, mentem vele néhány megállót, így ez az élmény sem maradt ki.
Közeledik a villamos
A 28-as villamoson
Én és a villamos
A katedrálisnál szálltam le a villamosról, innen elindultam lefelé a hegyről a víz irányába, először nem találtam meg a helyes utat, de így is néhány perc alatt leértem a következő célomhoz, a Casa dos Bicos-hoz. A különös kinézető házat 1523-ban építtette Brás de Albuquerque, az ihletet egy olasz palota adta, innen jöttek a különös, rombusz alakú díszek a homlokzaton. Túlélte az 1755-ös földrengést, ma a Lisszaboni Múzeum része és itt van a José Saramago Alapítvány székhelye is. Itt őrzik a híres író Nobel-díját is.
Casa dos Bicos
Miután megcsodáltam a különleges házat, végigsétáltam a Rua dos Bacalhoeiros-on, közben megnéztem a Porta do Mar-t, vagyis a Tengeri kaput, amit tulajdonképpen egy háznak a bejáratának látszott, de az információs táblák segítettek.
A Casa dos Bicos melletti házak
Rua dos Bacalhoeiros
Porta do Mar
Újra visszaszálltam a 737-s buszra, felmentem vele a várhoz, de most nem a várat néztem meg, hanem egyenesen a vártemplomhoz mentem, amit hétfőn nem tudtam megnézni, mert már zárva volt, mire kijöttem a várból.
A busszal egy szűk utcában
A vár bejáratánál
Néhány perc múlva már a Largo de Santa Cruz do Castelo téren álltam, mivel most nyitva volt, belülről is meg tudtam nézni a 12. században épült templomot. (Részletek és több kép itt.)
Igreja de Santa Cruz de Castelo
Templombelső
Főoltár
A templom mellett áll egy harangtorony, amely egy különálló épületből közelíthető meg. Belépődíj ellenében fel lehet menni a toronyba, de a héten már annyi gyönyörű kilátást láttam Lisszabon különböző pontjairól, hogy ezért már nem volt kedvem 5 eurót fizetni.
A harangtorony bejárata
Mivel a templom előtti térről indul a Rua do Recolhimento utca, ami egyenesen a hasonló nevű kilátóhoz vezet, ezt is megnéztem. Ez az utca persze már az Alfama negyed része, nagyon tetszettek a szűk, macskaköves utcát szegélyező arab stílusú házak, amelyeknek alacsony, színes kapuján nemcsak alacsony, idős nénik léptek be, hanem magas fiatalok is, akiknek alaposan le kellett hajtani a fejüket, hogy be tudjanak menni. Nagyon tetszik az a szokás, hogy a házak falán, elég nagy méretben, kiteszik az ott élők fényképét. A kilátót végül alig találtam meg, mert egy játszótéren kellett keresztülmenni.
Színes ajtó a Rua do REcolhimento-n
A lakók fénykép a falon
Magas lakó, apró bejárat
Ezt nem vettem észre
Játszótér
Miradouro do Recolhimento
Kilátás
Tipikus utca az Alfama negyedben
Mivel ki akartam próbálni a Santa Luzia felvonót is, busszal visszamentem a Santa Luzia kilátóhoz. Ezt sem volt egyszerű megtalálni, a térképet követve lementem egészen a katedrálisig, de ott nem volt keresztutca a megfelelő irányban, így újra visszamentem a Santa Luzia-hoz, végül néhány méterre a kilátótól megtaláltam a liftet, ami nem olyan izgalmas, mint a Santa Justa, egy egyszerű, fém lift, ami levisz néhány utcával lejjebb.
Buszon
Santa Luzia
Távolban a katedrális
Újra a kilátónál
A lift
A lift alsó bejárata
Az egyik útikönyv szerint a két legjellemzőbb utca az Alfama negyedben a Beco da Cardosa és a Beco do Cardeiro, így ezeket kerestem meg. A Beco da Cardosa egy hangulatos, kanyargós, lépcsőkkel teli szűk utca. Ahol egy picit kiszélesedett, mindjárt kitettek egy padot, és elnevezték térnek. Kihasználtam az alkalmat, pihentem egy kicsit a sok lépcsőzés után, a kis téren elég nagy volt a forgalom, akkor ért haza egy ott lakó család, gyerekekkel és kutyával.
Calcadinha de Figueira
Beco de Santa Helena
Beco da Cardosa
Emléktábla
Itt pihentem
A Cardosa lépcsősora egy szélesebb, forgalmasabb utcára nyílt, a Rua de Sao Miguel-re. Persze, ez sem volt 2 méternél szélesebb, azt olvastam az egyik útikönyvben, hogy ha olyan utcára érünk, ahol két autó elfér egymás mellett, akkor már biztosan elhagytuk az Alfama területét.
Rua de Sao Miguel
Igreja de Sao Miguel
Cándida, a ház lakója
Beco dos Cativos
Rua da Reguiera
Beco do Mexias
Artur Batalha
A Rua do Sao Miguel végén kezdődik a Beco do Carneiro, az Alfama negyed legszűkebb sikátora, aminek a tetején összeérnek a két ház ereszcsatornái.
Beco do Carneiro
A sikátor teteje
Beco do Espirito Santo
Néhány perc séta után leértem a Largo do Chafariz de Dentro-ra, ami egy nagyon hangulatos tér, körben éttermek és kávézók, szemben pedig a Fado múzeum rózsaszín épülete. Egy kút működött a téren, innen a neve is, a chafariz szó kutat jelent.
Fado múzeum
Largo do Chafariz do Dentro
Szökőkút
A téren áll a Flor dos Arcos nevű étterem, itt ebédeltem. Természetesen tőkehalat, (mi mást?), ezúttal Lagareiro módra. Próbáltam a pincértől megtudni, hogy ez mit jelent, de csak annyit mondott, hogy grillezik a halat. Aztán kicsit utánaolvastam, kiderült, hogy ez is egy régi, kedvelt portugál recept. Bár a szó kőművest jelent, az olivaolaj-sajtolók munkásaira vezethető vissza, akik a frissen sajtolt olivaolajat használták ennek a fogásnak az elkészítéséhez. A tőkehalat sütőben sütötték, sok olivaolajjal és foghagymával locsolták meg, burgonyával és főtt zöldbabbal tálalták. Bár zöldbabot nem láttam, de az olajbogyó, a fokhagyma és a burgonya stimmelt. Desszertnek Bolo de Bolacha-t rendeltem, a pincér szerint ez is tipikus portugál étel, az íze a tiramisu-ra emlékeztetett, nem véletlenül, hiszen hasonló az elkészítése. A krémhez kávét is kevernek, (vagy abba mártogatják a kekszet), a babapiskótát pedig egy tipikus portugál keksz, a Marie helyettesíti. Ez is főzés nélkül készül, az eredeti változatban a kekszeket egy hatszirmú virág formájában rakják le. (Bolo de Bolacha {Portuguese Biscuit Cake} - Home. Made. Interest.)
Balra az étterem
Kilátás a térre
Bacalhau a Lagareiro
Bolo de Bolacha
Itt ültem
Flor dos Arcos étterem
Largo do Chafariz do Dentro
Miután jóllaktam, elindultam vissza a Praca do Comercio felé. Végigsétáltam a Rua do Jardim do Tabaco-n, majd a Rua do Cais do Santarem-en. Útközben megnéztem a Chafariz d'El-Rei gránitkőből készült homlokzatát. Ez egy nyilvános kút, amely már a 13. század óta működik, eredetileg 6 nyílása volt, ebből ma már csak 3 működik. Közvetlenül a Praca do Comércio előtt láttam meg az Igreja de Nossa Senhora de Conceicao Velha templom mánuel-stílusú, dús faragásokkal díszített homlokzatát. Ez Lisszabon második legnagyobb temploma a Szent Jeromos után, érdekes, hogy egy volt zsinagóga épületében kapott helyet.
Önkormányzati hivatal
Chafriz d'El-Rei
A kutak közelről
Óceánjáró
Csempe a házfalon
Aurea múzeum és szálloda
Igreja de Nossa Senhora de Conceicao Velha
A templom bejárata
Praca do Comércio
Árkádok alatt
A tér keleti oldala
Rua Augusta diadalív
Praca do Comércio
Miután megérkeztem a Comércio térre, elindultam az utolsó helyszínemre, az Aquaduto das Águas Livres-hez. A római mintára készült aquadukt összesen 19 km hosszú, 1731 és 1799 között épült V. János megbízásából és az volt a feladata, hogy friss ivóvízzel lássa el a fővárost. Érdekes, hogy az 1755-ös földrengést sértetlenül vészelte át a vízvezeték, amelynek leglátványosabb szakasza az Alcantara-völgyet átívelő 14 boltív, melyek közül a legmagasabb 65 méter magas és 28 méter széles. (Ezt a szakaszt terveztem megnézni.) A vízvezeték egy részét be is lehet járni, bár ez egy ideig nem volt lehetséges, mert az 1830-as években egy Diogo Alves nevű tömeggyilkos 76 embert rabolt ki és dobott le a magasból, így a hatóságok lezárták a feljárót. Alves-t pedig kivégezték, levágott (és preparált) feje ma is látható a lisszaboni orvosi egyetemen.
Először a 15-ös villamossal elmentem a Calvário állomásig, ott átszálltam a 751-es buszra. Sajnos, az elsőt lekéstem, mert nem jó megállóban vártam, a következőre pedig elég sokat kellett várni a hőségben.
Jön a villamos
Villamos mintájú textil a villamosülésen
Automata a villamoson
Calvário
Háttérbn a híd
Megjött a 751-es
A vízvezeték a buszból
Negyed ötkor érkeztünk meg a Campolide állomásra, innen néhány percet kellett sétálnom visszafelé és már ott is álltam a vízvezeték alatt. Bár már a buszból is láttam, de mellettük állva még hatalmasabbnak tűntek az óriási pillérek. Csináltam jó néhány fotót, videót, aztán visszasétáltam a buszmegállóba.
Megérkeztünk
Campolide állomás
Bicikliút
A 16.40-es busszal már indultam is vissza a városba, útközben újra áthajtottunk a vízvezeték alatt. Fél hatkor már a Figueira-n voltam.
Megjött a busz
Vízvezeték a buszból
A vízvezeték a buszból
Megérkeztünk a Calvário-ra
Megjött a villamos
Újra a központban
A 111 különleges hely Lisszabonban című könyvben olvastam, hogy Európa legrégebbi babaklinikája a Figueira téren található. A Hospital de Bonecas-nak 1830 óta ugyanaz a család a tulajdonosa. Állítólag a jelenlegi tulajdonos Senhora Cutileira fűszereket árult a téren tartott piacon, amikor meglátta, hogy egy kislány az eltört babáját siratja. Megjavította a babát és onnantól kezdve a gyerekek hozzá kezdték hordani eltört babáikat. Sajnos vasárnap nincs nyitva az apró üzlet, pedig szívesen megnéztem volna a sérült (és ép) babákat, állítólag még egy 1959-es Barbie is van a gyűjteményben.
Hospital de Bonecas
A bolt kirakata
Dom Pedro IV.
Szökőkút és színház
Szökőkút a Rossio-n
Pontosan este 6-kor értem vissza a Rossio pályaudvarra, kiváltottam a bőröndöt (még 8,5 eurót kellett bedobnom), aztán kisétáltam a a Restauradores térre, hogy megkeressem a liftet a metróhoz (előtte megkérdeztem a pályaudvar biztonsági őrét, hogy merre van, azt mondta, az út túloldalán, persze nem találtam sehol. Mindegy, sóhajtottam egyet, és lecipeltem a bőröndöt a lépcsőn. Szerencsére az átszállásnál volt mozgólépcső, viszont a reptéren nem működött sem a lift, sem a mozgólépcső, így újra cipekednem kellett,
A pályaudvar homlokzata
Az egyik patkó alakú bejárat
A szekrényem
Utolsó kép a Rossio-ról és az erődről
Rossio pályaudvar
Restauradores metróállomás
Nem működik!
Ez sem!
Ahogy kiértem a reptéren a földfelszínre, újabb meglepetés várt, kiderült, hogy a 2-s terminál, ahonnan a gépem indul, olyan messze van, hogy busszal kell menni. Kezdtem aggódni, odaérek-e időben, mert bár tudtam, hogy a gép késni fog, (20.50 helyett 23.40-kor fogunk felszállni), de az üzenetben az is benne volt, hogy a kapu az eredeti időpontban zár. Szerencsére egy ingyenes buszjárat köti össze a két terminált, hamarosan jött is a busz, megnyugodtam, mert mindenütt magyar szót hallottam, sejtettem, hogy ők is a pesti géppel akarnak utazni.
Néhány perc alatt átértünk a 2-es terminálra, feladtam a bőröndöt, aztán átmentem a biztonságin (félretették a táskámat, de végül ki sem kellett nyitnom, a nő, akinek át kellett volna vizsgálnia, csak intett, hogy menjek, nincs benne semmi gyanús). Rengeteg időm volt, ezért leültem olvasni, elég hideg volt, még jó, hogy számítottam erre és kivettem a kardigánt a bőröndből. Lassan fogytak a gépek, a végén már csak a 3 Wizzair-gép maradt, végül nem derült ki, hogy mi okozta a késést. Éjfél után szálltunk fel és 4 óra előtt megérkeztünk Budapestre.
Videók a város nevezetességeiről:
Források:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése