Külföldi városok: Tallinn

Tallinn

2025. július 15.

Tallinn Észtország fővárosa, 450.000 lakosával az ország legnagyobb városa, fontos kulturális, oktatási, politikai, pénzügyi, kereskedelmi és gazdasági központ. Nevének jelentésére több magyarázat is van, dán várat, téli várat, vagy földvárat jelent.

A mai Tallinn helyén álló halászfalut először Henrik Livónia krónikája említi, 1219-ben dán hajóhad kötött ki a kikötőjében, így dán fennhatóság alá került. 1248-ban városi rangot kapott, majd a 13. század második felében a Hanza-szövetség tagja lett. 1347-ben a dán király eladta a várost a Livóniai Lovagrendnek. Ezután hol svéd, hol orosz fennhatóság alá került, 1714-ben Nagy Péter cár hadikikötőt és hajógyárat alapított itt. A tallinni kikötő ma is az egyik legforgalmasabb a Balti-tengeren, évente több, mint félmillió személyszállító hajó fordul meg itt. Tallinn központja két részből áll, a Toompea nevű felsőváros a dombtetőn, 48 méter magasan helyezkedik el, ez volt az egyházi és feudális méltóságoké. (Ezen a dombtetőn jött létre - még a kereszténység előtti időkben - az első állandó település.) A Felsővárost patkó alakban veszi körül a domb lábánál elterülő alsóváros (All-linn), amelyet főleg német kereskedők laktak. Az akkor még Reval névre hallgató alsóváros 1248-ban már városi rangot kapott és a 13. század végén a Hanza-szövetség tagja lett. Tallinn történelmi belvárosa 1997 óta rajta van az UNESCO világörökségi listáján.

Hajnali fél egykor érkeztem Helsinkiből Tallinnba, mire kiszálltunk a kompból, a kikötőben már várt a busz, visszaszálltunk, egykor már a buszállomáson voltunk. Teljesen kihalt volt az állomás (és az egész város) szerencsére egy pasi segített megmutatni az utat (az egész buszállomás fel volt túrva egy építkezés miatt, alig találtam ki az útra). Miközben beszélgettünk (jól beszélt angolul és persze tudni akarta, honnan jöttem és mit láttam eddig), egy nő odajött hozzánk, valamit mondott oroszul, úgy tűnt, hogy veszekednek. A pasi végül elzavarta a nőt, aki éppen arra távozott, amerre nekem is mennem kellett a szállás felé, úgyhogy még beszélgettünk egy kicsit, hátha addig elmegy. Azt mondta, ha később a nő megszólítana, tegyek úgy, mintha nem érteném (ez nem lesz nehéz).

Megérkeztünk Tallinnba

Buszmegálló a kikötőben

Tallinn, buszállomás

Végigmentem a Tartu maantee utcán, teljesen kihalt volt, egyetlen embert sem láttam, sőt autót is alig. Az út nem volt bonyolult, gyakorlatilag ezen az utcán áll a ház, ahol az éjszakát töltöm majd, néhány sarokkal (és 15 perccel később) már ott is álltam az Eesti optik nevű üzlet előtt (ebben a házban van a szállás). A háziak nemcsak a belépéshez szükséges kódokat küldték, hanem pontos és részletes leírást arról, hogy találom meg a bejáratot, merre nyílik az ajtó, hol a kulcs stb., így aztán könnyen bejutottam. Bár a ház régi (és ráférne egy felújítás), de az apartman modern, jól felszerelt és kényelmes, szinte sajnáltam, hogy csak néhány órát fogok itt tölteni. Gyorsan kipakoltam, lezuhanyoztam és hajnali kettőkor lefeküdtem aludni.

Tartu maantee hajnali egykor

Az optika

A ház viharvert kapuja

Az apartman bejárata

Az előtér

A szobám bejárata

Az ágyam

Konyha

Fürdőszoba

Reggel 8.30-kor keltem, (végre kialudtam magam), hajat mostam, kicsit élveztem a civilizáció áldásait (áram, wifi), írtam egy üzenetet a háziaknak, megkérdeztem, otthagyhatom-e a táskát az előtérben (láttam egy törölközős szekrényt, az megfelelőnek tűnt), azt mondták igen, ha nem baj, hogy felügyelet nélkül lesz. Úgy döntöttem, vállalom a kockázatot, nem hiszem, hogy bármelyik vendégnek eszébe jutna benézni a szekrénybe, egyébként is gyakorlatilag csak a ruháim maradnak a táskában, az igazolványokat, értékes dolgokat természetesen magammal viszem.

Bedobtam a kulcsot a dobozba és tíz óra után elindultam várost nézni.

Kilátás az ablakomból a Tartu-ra

Lépcsőház

Az apartman névadója, Eduard Wiiralt, híres észt grafikusművész élete

A ház, középen a bejárat

Természetesen a városközpont felé indultam, ehhez észak felé kellett tartanom a Tartu maantee-n. Néhány perc múlva már egy forgalmas kereszteződésben álltam, ahol óriási toronyházak nyújtóztak az égbe, mindegyikben irodák és üzletek, csak úgy csillogott a napfény a rengeteg üvegablakon. Érdekes kontrasztként a sok modern épület között áll a romos Szent János kórház temploma, amely a 13. században még kőtemplom volt, lepratelepként is használták, 1813-tól pedig Szent János árvaházi templomnak nevezték. A jelenlegi fából készült templomot az Örmény Apostoli Egyház gyülekezete használja.

Tartu maantee

Felhőkarcolók

Szent János templom

Kb. 10 perc séta után megérkeztem az óváros szélére, itt áll az 1913-ban átadott észt Nemzeti Operaház, amelynek stílusa szecessziós és neoklasszicista elemeket is ötvöz. Mellette egy gyönyörű, zöld park, a Tammsaare park, közepén a névadó észt író szobrával.

Nemzeti Opera

Az Operaház két szárnya

Tammsaare park

Anton Hansen Tammsaare, észt író szobra

Háttérben az óváros házai

A park mögött kezdődik az óváros, amelynek keleti határát a Viru kapu jelöli ki. A kapu a 14. században épült, egykor a városfal védelmi rendszerének része volt. A 8 kapuból néhányat már lebontottak, a Viru kaput is, mert itt közlekedett egy lóvontatású villamos. Viszont megmaradt a kapu két oldalán a két torony, amelyek között beléphetünk az óváros egyik nyüzsgő sétálóutcájára, a Virura.

Viru kapu

Az északi torony

A déli torony

A kapu története

Pillantás a Müürivahe-ra, jobbra a városfal

A Viru

Olde Hansa étterem

Szemben a Városháza

Peppersack étterem

Énekesek az Olde Hansa előtt

Középkori ház

14. századi ház, neoklasszicista homlokzattal

Tanker ... itt is!

Jaan Kross, észt író, költő szobra

Kullassepa

A sarkon álló vendéglő helyi specialitásokat hirdetett, arra gondoltam, ha nem találok jobbat, ide visszajöhetek ebédelni. (Végül tényleg visszajöttem, és tényleg nagyon finom volt az ebéd!)

Az étterem a Harju térre néz, amely meredeken emelkedik a várdomb felé. A parkban Eduard Vilde, észt író nyitott könyvet ábrázoló emlékműve, fölötte pedig a Szent Miklós templom, amelyet német kereskedők emeltek a 13. század elején, ma pedig egyházművészeti múzeum működik benne.

Harju tér, jobbra az emlékmű

Szent Miklós templom

Az északi oldal kápolnái, balra a múzeum bejárata

Innen meredeken emelkedik az út a várhegyre, vagyis a Toompea-ra. A Lühike jalg-ot vagyis a "Rövid láb-at" választottam, ez egy keskeny, kanyargós, meredek lépcsősor, amelyet évszázadok óta használnak a helyiek, hogy feljussanak az Alsóvárosból a Felsővárosba. Ma apró művészeti boltok szegélyezik az utcát. A felső végén áll az 1456-ban épült Rövid láb kaputorony, amelynek eredeti, zömök faajtaja a 17. századból származik. Az ajtón átlépve a Pikk jalg-ra (vagyis Hosszú lábra) érünk, ez az egyenes, lejtős utca a város legrégebbi utcája, a viking idők óta köti össze a két városrészt. Az egyik oldalán fényűző paloták állnak, a másik oldalát pedig a megerősített városfal alkotja.

Lühike jalg

Jobbra a lépcső

Rövid láb kapu

A 17. századi ajtó

A Lühike jalg fentről nézve

A torony története

Az átjáró fentről

Pikk jalg

Háttérben a székesegyház tornyai

Palota a Pikk jalg-on

Ezzel felértem a Lossi plats-ra, vagyis a Vártérre, de hirtelen valami ismerőset láttam meg, ezért jobbra fordultam, a Piiskopi utcára. Legnagyobb meglepetésemre egy magyar zászlót pillantottam meg az egyik épület falán. Kiderült, hogy ez a Liszt Intézet, Magyar Kulturális Központ, amely 1992 óta működik egy szépen restaurált épületben, amelyet három, 17. századi házból alakítottak ki.

Piiskopi utca, háttérben a dóm tornya

Lossi plats

Liszt Intézet

Az épület bejárata

Szecessziós kerámiakiállítás plakátja

A Piiskopi másik oldala

Ezután visszatértem a Vártérre és megnéztem az 1900-ban épült Aleksander Nevski Székesegyházat. (Részletek és több kép itt.)

Alexander Nevski székesegyház

Főhomlokzat

Templombelső

Miután kijöttem a templomból, benéztem a Vártéren, lefényképeztem a székesegyházzal szemben álló barokk kastélyt, amelyben ma az észt parlament működik, aztán elindultam a Toom-Kooli utcán a dóm felé. Két régi iskolaépület is áll az utcában, az egyikben a Zenei és Színművészeti Akadémia működik, a másikban pedig egy balettiskola, de korábban ez volt a dóm iskolája, már 1319-ben említi okiratok. Néhány perc múlva megérkeztem egy hangulatos, csendes kis térre, ennek a közepén áll az 1219-ben alapított Száz Mária templom, vagyis a Dóm. (Részletek és több kép itt.)

A kastély, ma parlament

Dómtér

Zenei és Színművészeti Akadémia

A Dóm-iskola táblája

A Dóm-iskola

Szűz Mária templom

Templombelső

Főoltár

Címerek a falon

Krusenstern sírja

Thuve lovag sírja

A templom keletről

Miután kijöttem a templomból, körbesétáltam a Dómtéren, a templom körül. Gyönyörű paloták, lakóházak, színes homlokzatok, árnyas fák, macskaköves utcák és az egyik kis sikátorban egy meglepetés: a Püspöki kertbe vezető ajtó. Egy gyönyörű, árnyas park, a végén pedig lélegzetelállító kilátás a városra!

Észt Kereskedelmi Kamara

Az Észt Evangélikus Luteránus Egyház Konzisztóriuma

A tér keleti része

15. századi lakóház

Lovagok Háza

A tér északkeleti sarka

Toom-Rüütli utca

Kancellária

A tér északi része

A püspöki kert bejárata

Püspöki kert

Középkori lakóház

Lakóház a templom falánál

Kilátás a parkból

Kút

Miután sétáltam és pihentem egy kicsit a parkban, visszamentem a Vártérre és most már alaposabban megnéztem magamnak a korábban már látott kastélyt, vagyis a Toompeai várat, amelyben ma az észt parlament működik. Először a Kormányzó kertjében sétáltam egyet, innen jól látszott a palota déli homlokzata és az észtek büszkesége, a Hosszú Hermann torony. (Részletek és több kép itt.)

Az ortodox székesegyház

A kastély keleti homlokzata

A Kormányzó kertje

A Hosszú Hermann torony és a kastély

A kastély déli homlokzata

Hosszú Hermann torony

Nagy nehezen otthagytam a gyönyörű kertet, visszamentem a Vártérre, aztán elindultam lefelé a Toompea utcán, a jobb oldalon egy újabb szép park, a Lindahegy, amelyben 26 különböző fafajta él. Egykor egy svéd bástya állt itt, de azt 1862-ben lebontották, és a helyén egy szép parkot alakítottak ki. 1920-ban állították fel egy emelkedő tetején Linda szobrát, amely később a sztálini deportálások és tisztogatások áldozatainak nem hivatalos emlékművévé vált, itt helyeztek el a családtagok virágokat (a nem létező sírok helyett). Linda egyébként (a monda szerint) a várost alapító óriásnak, Kalevnek az özvegye volt.

A Vártér északi része, háttérben a vár egyik tornya

A Választási Bizottság székháza

A városfal egy szakasza

Az Észt Függetlenség emlékműve

Sétány a Lindahegyen

A kastély és a torony a fal mögül

Linda szobra

Linda és Hermann

A Lindahegy térképe

Ezután elindultam kelet felé, a következő látnivaló a Kiek in de Kök nevű bástya volt, amely 1483-ban épült, és a nevét annak köszönheti, hogy az itt állomásozó katonák állítólag azzal viccelődtek, hogy olyan magasan vannak (a torony 36 méter magas), hogy a házak kéményein keresztül belátnak a konyhákba. Ez a balti államok legnagyobb középkori tüzérségi tornya. A Kiek in de Kök a város védelmi rendszerének része, melynek építésére 1265-ben adott parancsot Margrethe Sambiria, a dán király édesanyja. Az erődítmény része az 1373-ban épült négyszögletes Leány torony is, amelyben most a múzeum kávézója működik. Az apró Istálló torony 10 méter magasan van a falba építve, 1380-ból származik, egykor börtönként szolgált.

Kiek in de Kök

Leány torony

A fal tövében

Kiek in de Kök

A várfalak között

Háttérben a székesegyház

Istálló torony

A falba vágott négyszögletes bejáraton át jutunk be a Dán király kertjébe. A legenda szerint amikor 1219-ben II. Valdemár dán király Toompea-t ostromolta, az égből egy vörös zászló ereszkedett alá, benne egy fehér kereszttel. Később ez lett a dánok nemzeti lobogója. A valóságban a barokk kertet Nagy Péter cár alapította 1718-ban. Érdekes és hangulatos hely, az előbb kívülről megcsodált bástyákat most a másik oldalról is láthattam.

Átjáró a falon

A Dán király kertje

Az Istálló torony belülről

Jobbra a Leány torony

A várfal

Istálló torony

A bejárat

Szerzetes, háttérben a Szent Miklós templom tornya

Az átjáró belülről

A Szent Miklós templom tornya

A szerzetes feje felett a kaputorony

A kertet észak felé elhagyva ismerős helyen találtam magam, a Rövid Láb kapu felső végén. Mivel a Rövid lábat (a Lühike jalg-ot) már ismertem, ezúttal a másik utcán a Pikk jalg-on, vagyis a Hosszú lábon indultam el lefelé, az Alsóvárosba. Az utca bal oldalán nemesi paloták sorakoztak a fejem fölött, az utca végét pedig az 1380-ban emelt Hosszú Láb Kaputorony zárta le. Mivel már 2 óra volt, lassan megéheztem, így visszasétáltam a már korábban kinézett étteremhez.

Lühike jalg

Rövid Láb kapu

Torony a háztetők felett

Rövid Láb kapu

Pikk jalg

Palota

Kiállítás a falon

Az utca végén a kaputorony

Hosszú Láb Kaputorony

Hangulatos utcarészlet

Az utca végén a Szent Miklós templom

Kút egy kis tér közepén

Negyed háromkor visszaértem ahhoz az étteremhez, amit már korábban kinéztem, kiderült, hogy ez a Tasca nevű portugál étterem, de a napi ajánlatban két tradicionális észt specialitás is szerepelt: brokkoli- és sárgarépakrémleves fokhagymával és vörösborecettel, valamint sertéshússal töltött tészta bazsalikomos-paradicsomos szószban, aminek a szósza inkább olaszos ízvilágú, de a pelmeenid (vagyis a töltött tészta) eredeti észt specialitás. (Erről a bájos pincérhölgy tájékoztatott.) Egyébként az étteremben a turisták mellett főleg portugálok ebédeltek. Jó jelnek tekintettem, hogy éppen egy portugál étterembe keveredtem, hiszen néhány nap múlva indulok Lisszabonba, egy Erasmus-tanfolyamra. Az étel egyébként nagyon finom volt, bár a teraszt egy kicsit át kellett alakítanom: amíg kihozták az ételt, átrendeztem a székeket és az asztalomat, mert korábban nagyon rá(m)sütött a nap. Máshol nem volt hely, bemenni pedig nem akartam, mert nagyon hangulatos volt a sétálóutca sarkán álló étterem terasza, ahonnan megfigyelhettem a nyüzsgő tömeget és a gyönyörű épületeket egyaránt.

A Tasca étterem

Brokkoli- és sárgarépakrémleves

Pelmeenid paradicsomszószban

A Tasca étterem terasza

Miután jóllaktam, folytattam a városnézést. Először visszamentem a Városháza térre, amely már több, mint 800 éve a városi élet központja. 1441 óta minden évben itt állítják fel a város karácsonyfáját. A tér közepén áll az 1404-ben, gótikus stílusban emelt Városháza. (Ez Észak Európa egyetlen megmaradt gótikus városházája!) Már 1322-ben is állt itt egy korábbi épület, ennek a helyén emelték az árkádos, keskeny tornyú épületet. Az épület első emeletén voltak a tanácstermek, az alagsorban kincstár és borpince, a tetőteret pedig raktárként használták. A torony tetején 1530 óta egy katona formájú szélkakas ("Öreg Tamás") figyeli a várost. A barokk torony és a sárkánytornyú vízköpők 1627 óta díszítik az épületet. Korábban jómódú kereskedők közvetlenül a városháza mellé, az árkádok alá építették fel üzleteiket, ezek közül csak néhány apró fülke maradt meg a városháza nyugati oldalán.

Városháza tér

A Városháza nyugati homlokzata a két kis üzlettel

Városháza

Főbejárat

Vízköpő

A Városháza árkádja alatt

A Városháza tornya ellenfényben

A Városháza északi árkádjai

Házak a téren

A tér északi részén áll a Városháza gyógyszertár, amely Európa egyik legrégebbi, megszakítás nélkül működő patikája. 1422-ben tesznek róla először említést, de valószínűleg már korábban is létezett. 1580 és 1911 között ugyanaz a család tartotta fenn, 10 generáción keresztül. Állítólag darált denevérhúst, pörkölt méhet, kígyóbőrt és orrszarvú szarvát is használtak a gyógyszergyártáshoz. Ma persze már modern gyógyszereket árulnak, egy kis múzeumot is berendeztek a gyógyszertárban, ami ingyen megtekinthető. (Részletek és több kép itt.)

Városháza gyógyszertár

A patika bejárata

Jelkép az ajtón

Lépcső az emeletre

A patika bejárata

Pult

Oklevél

Díszes pad

Kilátás a Városházára

Korabeli berendezés

A család címere

Gyógyszertári eszközök

A patika mennyezete

A gyógyszertár mellett egy apró régiségbolt is található.

Ezután a Saiakang (Fehér kenyér) nevű sikátoron keresztül északra tartottam, néhány száz méterre innen áll a Szentlélek templom. Mivel szerencsére nyitva volt, meg tudtam nézni. (Részletek és több kép itt.)

Saiakang

A templom a sikátorból nézve

Szentlélek templom

A toronyóra

A templom bejárata

Templombelső

A karzatra vezető lépcső

Főhajó

Notke triptichonja

Színes üvegablak

Festmények a karzat korlátján

Szószék

Orgona

Modern képek az ablakon

Orgona

Legnagyobb meglepetésemre a templomban néhány üvegvitrinben gyanúsan ismerős szobrokat láttam. Néhány hete Timi diplomaosztójára éppen ettől a művésztől (Susan Lordi) rendeltem meg egy szobrot. Kérdeztem, hogy miért árulják ezeket az alkotásokat, de nem tudták megmondani.

Willow Tree szobor

A templom északról

A templommal szemben áll a Nagy Céhszékház, amely 1410-ben épült, így ez a város egyik legjelentősebb középkori középülete. Gazdag Hanza-kereskedők építették, számos eseményt tartottak itt a fényűző báloktól kezdve a templomi istentiszteletekig és a bírósági tárgyalásokig. A középkorban bort tároltak a pincéjében, a 19-20. században pedig egy népszerű borospince működött itt. A 19. században Tőzsdének nevezték, ekkor nemcsak üzleti célokat szolgált, hanem élénk művészeti központ működött benne. Jelenleg az Észt Történeti Múzeum kiállításait lehet itt megnézni.

Távolban a Városháza

Maiasmokk kávézó

Nagy Céhszékház

Főbejárat

Oroszlánfejes kopogtató

Bejárat a múzeumba

Pad a bejárat mellett

Ezután elindultam a Pikk utcán észak felé, elmentem az Orosz Nagykövetség előtt, ahol háborúellenes plakátokkal ragasztották tele az épület előtti kordont.

A 20. szám alatti ház a Kanuti Céhház, amely a 14. században épült, eredetileg a kereskedők és kézművesek alkotta Kanuti céh kereskedelmi és kulturális központjaként, gótikus stílusban, magas ablakokkal és finom faragásokkal. Ma kiállításokat és koncerteket tartanak benne.

Közbetlenül mellette egy sokkal szerényebb, egyszerűbb homlokzatú ház, szintén a 14. századból: ez a norvég kereskedők által alapított Szent Olaf Céhház.

Orosz Nagykövetség

Háborúellenes plakátok

Kanuti Céhház

Szent Olaf Céhház

A következő épület már sokkal díszesebb és híresebb is, ez a Feketefejűek Testvériségének Háza, amely (rigai párjához hasonlóan) a hajótulajdonosokat, kereskedőket és külföldieket tömörítő 14. században alapított céh székháza volt, amelyet a szervezet 1517-ben szerzett és 1597-ben újított fel. A homlokzatot németalföldi reneszánsz stílusban építették újjá, a festett ajtók az 1640-es évekből származnak. Szent Mauricius (a szervezet védőszentje) szimbóluma, a mór megjelenik az ajtó felett.

Feketefejűek Testvériségének Háza

Díszes bejárat

A mór a kapu felett

Faragások az ajtó mellett

Miután továbbsétáltam, a Zöld piacra értem, amely tulajdonképpen a Pikk utca kiszélesedő része, korábban itt volt a város zöldségpiaca. A téren egy apró ortodox kápolna áll, amelyet 1909-ben építettek, az 1960-as évekig vallási célokra használták, majd telefonfülke és kioszk lett belőle, csak 2009-ben kapta vissza eredeti funkcióját. A tér délkeleti részén áll a Rosen palota, amelyet egy gazdag svéd család építtetett az 1670-s években barokk stílusban. 1994 óta itt működik a svéd nagykövetség.

A Zöld piac a kápolnával

A kápolna

Rosen palota

A tér délnyugati oldala

A Rosen palota, mellette a Feketefejűek Háza

Az ukrán Odesa étterem

A tér délkeleti része

Pikk utca, balra a Texas étterem

Továbbsétálva észak felé, néhány perc múlva egy baljóslatú épület előtt álltam. Már az utcára néző befalazott pinceablakok is mutatták, hogy nem hétköznapi lakóház áll a Pagari utca sarkán. Az 1912-ben emelt ház 1918-ban az észt Ideiglenes Kormány székhelye volt, majd 1940-ig a Honvédelmi Minisztérium működött benne. A szovjet érában itt volt a KGB főhadiszállása, a pincében pedig kihallgatószobák és börtöncellák kaptak helyet.

Az Észt Rádió első székháza

Volt KGB székház

Befalazott pinceablak

A múzeum bejárata

Egy kis parkban áll a Szent Olaf templom, amely a 12. században épült, első írásos említése 1267-ből származik. Többször átépítették, 1500 körül 159 méter magas volt, 1549 és 1625 között ez volt a világ legmagasabb épülete! (Jelenleg 123 méter magas.) A tornya valószínűleg jelzésül szolgált a közeledő hajók számára, a KGB pedig rádiótoronyként és megfigyelőállásként használta. Jelenleg baptista templomként működik.

Szent Olaf templom

A szentély

Az utca végéhez közel áll egy három házból álló épületkomplexum, a Három Nővér. A három kereskedőházat 1362-ben építették, (állítólag tényleg egy gazdag kereskedő három lányának), az épületek az akkori kereskedőházak mintáját követték: a kőből épült házak csúcsíves, gótikus bejárata mellett két nagy négyszögletű ablak, a földszinten voltak a lakóhelyiségek, a legfelső szintet pedig raktározásra használták (még ma is láthatók az emelőcsigák a homlokzaton). Az épületben ma szálloda működik.

Az egyik nővér

Gótikus bejárat

A Három Nővér

Az utcát egy középkori kapu zárja le, a Nagy Parti Kapu, amely egykor a városfal része volt, (1359-ben említik először), ma a Tengerészeti Múzeum működik benne. A nevét annak köszönheti, hogy ez zárja le északról a Pikk utcát, amely a kikötőt köti össze a piactérrel, majd a várral. A kapu egybe van építve a Kövér Margóval, ezzel az 1500-as években épült bástyával, amely eredetileg a kikötő védelmét szolgálta helyenként akár 5 méter vastag falaival. A kapu mögött, a kikötőre néző füves dombon áll az Estonia komphajó 1994-es katasztrófájában meghalt 852 áldozat emlékműve.

A Nagy Parti Kapu

Az észt haditengerészek emléktáblája

A múzeum bejárata

A kapu a kikötő felől

A Kövér Margó

A kompkatasztrófa áldozatainak emléktáblája

Az emlékmű

A "Megtört vonal"

Kereszt és gyárkémény

A park részlete

A vonal vége

Háttérben a kikötő épületei

A kereszt és balra a Kövér Margó

Újra a kapu előtt

Ezután visszasétáltam a városközpont felé, megnéztem a 18-as szám alatt álló Sárkány Galériát, amelynek 1910-ben készült, szecessziós stílusú homlokzatát csikóhalfarkú kígyók és egyiptomi rabszolgák díszítik. Ezután átmentem a Pühavaimu utcába, a gyönyörű, színes, középkori épületekben ma szállodák és éttermek működnek.

Sárkány Galéria

Szecessziós díszítés

Az Evangélikus Lutheránus Egyház Teológiai Intézete

Pühavaimu utca

Középkori házak

A Pühavaimu és a Vene utca sarkán áll a Városi Múzeum egy 14. századi épületben. Az utca másik oldalán a Szent Miklós orosz ortodox templom. Már a 15. század eleje óta áll itt ortodox templom, a ma is látható épületet 1827-ben emelték klasszicista stílusban. Közvetlenül a templom mögött látható a Bremen torony, amely a 15. század elején épült a város védelmi rendszerének részeként. A négyszintes, patkó alakú tornyot a 17. századig börtönként használták, majd a város lőporraktáraként szolgált. A

Gimnázium

Városi Múzeum

Szent Miklós templom

Klasszicista homlokzat

A Bremen torony

Átjáró a torony alatt

A torony a belső udvarból nézve

Középkori kőház emelőcsigával a Bremen átjáróban

Fából készült ház az Uus utcában

Ebben a házban szállt meg Dosztojevszkij

A városfal egyik tornya

Viru kapu

Mivel még órákkal korábban megjegyeztem, hogy a Viru kapu közelében van egy ajándékbolt, ami hatkor bezár, gyorsan megkerestem és megvettem a szokásos képeslap, mágnes, könyv kombinációt. Aztán visszamentem a Müürivahe utcán, végig a városfal mentén haladtam, a falat különböző formájú bástyák és tornyok díszítik, alattuk sétálva olyan, mintha visszarepültünk volna a középkorba. Az egykori "Latin negyed" egyik legfestőibb része a Szent Katalin passzázs, amely alig néhány méter széles, az egyik oldalán éttermek és üzletek a 15. századi házakban, a másik oldalán pedig az 1246-ban alapított Szent Katalin domonkos kolostorból származó, restaurálásra váró sírkövek láthatók.

A városfal, balra háttérben a Hellemann torony

A torony alulnézetből

Az utca végén a torony

A passzázs bejárata

Középkori falak

A "Fejetlen csirke" fogadó

Szent Katalin passzázs

Éttermek a Szent Katalin passzázson

Sírkövek

A dominikánus kolostor uvarán

Az egykori Szent Katalin templom megmaradt nyugati fala

Középkori házak

Viru kapu az óváros felől nézve

A jobb oldali torony

A bal oldali torony

A kapunál búcsút vettem az óvárostól, ami 1997 óta a világörökség része, és elindultam a modern városközpont felé, amelyben óriási felhőkarcolók magasodnak. (Az elsőt 1972-ben építették.)

Virágárusok a kapu mellett

Az óváros térképe a házfalon

Kőszobrok

Viru bevásárlóközpont

Felhőkarcolók a központban

Régi és új

Az interneten megnéztem, hol lehet a közelben vacsorázni, a Nuudel kesklinn nevű kínai éttermet választottam, egy lakótelep közepén állt, úgy nézett ki, mintha egy várnak a bástyájára építették volna rá. Kint ültem az egyik asztalnál, (rajtam kívül nem is volt más vendég) az étel finom volt, (csirkés pad thai mogyoróval és zöld citrommal), ráérősen elfogyasztottam, aztán még üldögéltem egy kicsit a teraszon.

A kínai étterem terasza

Pad thai

Az étterem a lakótelep közepén

Toronyházak a központban

Visszamentem a táskámért a szállásra, szerencsére ott volt, ahol hagytam, a szekrényben. Kicsit üldögéltem a kanapén az előtérben, neteztem, feltöltöttem a telefont. Közben találtam egy német nyelvű regényt a könyvespolcon, (biztosan az egyik vendég hagyta itt), elolvastam belőle néhány száz oldalt, (bár a végéig nem jutottam el, de elég könnyen kitalálható volt, hogy mi lesz a vége, hiszen egy romantikus regényről volt szó), aztán negyed 10-kor elindultam a buszállomásra. Végigballagtam a sugárúton, nagyon lassan mentem, de így is 15 perc alatt odaértem. Kiültem a peronra, néztem a naplementét, szokás szerint még 11-kor is olyan világos volt, hogy olvasni tudtam a padon.

23.10-kor, pontosan indultunk Vilnius-ba, alig voltak a buszon, végre senki nem beszélgetett vagy telefonált hangosan mellettem, így most először tudtam aludni egyet.