Stuttgart
2026. július 3.
12.35-kor szálltunk le, eredetileg az volt a terv, hogy azonnal vonatra szállunk, és továbbutazunk Obertalba, de végül mégis úgy döntöttünk, hogy néhány órát Stuttgartban töltünk. Baden-Württemberg-Ticket-et vettünk, ez három főre 45 euróba került, és Stuttgarton belül is lehetett vele közlekedni. Ez főleg nekem volt fontos, mert úgy gondoltam, amíg Timiék sétálnak a központban (most gyönyörű idő volt, 2 éve viszont szakadt az eső!), addig buszra szállok és megnézem Stuttgart egyetlen világörökségi helyszínét, egy Le Corbusier által épített modern házat. Mire mindezt eldöntöttük, elég sok idő elment, ráadásul az automatánál nem lehetett kártyával fizetni (egy másiknál szerencsére igen!), így végül már délután 2 óra lett, amikor végre beértünk a városba. A már évtizedek óta épülő főpályaudvar sajnos még mindig nem készült el, így végig kellett gyalogolni azt a hosszú utat, amely az S-Bahn és U-Bahn megállóitól a vasútállomásig vezet. A 16-os vágány mellett volt a csomagmegőrző, szerencsére a három táska belefért egy közepes szekrénybe, így összesen 3 eurót fizettünk. (Itt is csak készpénzzel, ráadásul csak érmével lehetett fizetni, de a peronon lévő büfében egy aranyos kínai árus felváltotta a 10 eurósunkat.)
Negyed háromkor Timiék elindultak a városba, én pedig megkerestem a 44-es busz megállóját (persze, újra végiggyalogoltam a rettentő hosszú aluljárót!), néhány perc múlva jött is a járatom. Érdekes volt, hogy a vasútállomás környékének hipermodern üveg és beton felhőkarcolóitól csak néhány méterre már egy szőlőskertekkel és csinos kis villákkal teli domboldalon kapaszkodtunk fel a busszal, miközben gyönyörű volt a kilátás a völgyben fekvő belvárosra.
10 perc alatt meg is érkeztünk a Kunstakademie nevű megállóba, innen néhány száz métert sétáltam és már ott is álltam a hófehér, modern épületek előtt. Eredetileg azt terveztem, hogy csak kívülről nézem meg a házakat (gondoltam, úgyis az építészet a lényeg), de végül szerencsére meggondoltam magam és megnéztem az egyik házban berendezett múzeumot is. A ház egyik szárnyában ugyanis egy berendezett lakás mutatta, hogy nézhettek ki ezek az épületek belülről 1927-ben, amikor felépültek. Az egész lakótelep gyönyörű házakból áll, de a múzeumban kapott térkép szerint nem mindegyik eredeti, és az UNESCO-listán csak az a két ház szerepel, amelyeket Le Corbusier és unokatestvére, Jeanneret épített. Miután végigjártam a múzeumot, a berendezett lakás szűk folyosóit, tágas lakótereit és íves lépcsőházait, megcsodáltam a kilátást a hatalmas tetőteraszról, a térkép alapján végigjártam a teljes lakótelepet. Minden ház kerítésén táblát helyeztek el a legfontosabb információkról, így könnyű volt beazonosítani, melyik építész művéről van szó. A házak többségében laknak, vagyis ez egy ma is működő lakótelep, ahol a tulajdonosoknak az épületek külső képét kell megőrízniük. (Részletek és több kép itt.)
Végül pontosan egy órát töltöttem a lakótelep és a múzeum megnézésével, fél négykor szálltam újra buszra, felhívtam Timiéket, megbeszéltük, hogy a 16.16-os vonatot megpróbáljuk elérni.
15.45-kor szálltam le az állomásnál, úgy éreztem, még van időm kicsit besétálni a városba. Elindultam a Königstraꞵe-n, ezen a hangulatos (és emberekkel teli) sétálóutcán, elmentem az 1808-ban épült St. Eberhard katolikus templom előtt, majd néhány perc múlva már a Schlosspark közepén álltam. Most ugyan nem esett az eső, de a kastélyt és a parkot most sem lehetett akadálytalanul megcsodálni: két éve a foci EB miatt, most pedig egy jazz-fesztivál miatt voltak kordonok. Azért csináltam gyorsan néhány képet, megnéztem Württembergi Kristóf szobrát, amely 1889 óta díszíti a teret, a 32 méter magas Jubileumi Oszlopot, mögötte a Neues Schloss-t, majd metróval visszamentem az állomásra. Sajnos újra végig kellett loholnom az aluljárón, Timiék már a csomagmegőrzőnél vártak, kiváltottuk a táskákat és megkerestük a vonatunkat. Kiderült, hogy kár volt sietni, a vonat ugyanis késik, kb. 10 perccel később indultunk el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése